Példa:
Kedvenc szereplő neve
Valkyon
Rang
Valkűrök vezetője
>> Miért szeretném megkapni?
Nagyon szeretem Valkyont, mert erős, bátor és sosem hagy cserben. Cserébe minden este fényesre polírozom a fegyvereit, valamint ha mérges katicabogarat talál a familiárisom, azonnal Floppynak adom.

A Lángok Őrzője

Aznap amikor Eldarya világába kerültem gyökerestül megváltozott az életem. Miiko-ék próbálkozása ellenére az emlékeim megmaradtak attól kezdve amikor a gombakörbe léptem és a fájdalom is, amit a családom hiánya okozott. Az akkori sokk amibe estem abban a pillanatban így visszatekintve eléggé nevetséges. Bár gyanítom minden ember így reagálna a helyemben, ha ugyanabba a szituációba keverednének, mint én. De ha jobban belegondolok minden velem történt esemény csak az előnyömre vált még ha az adott pillanatban másképpen vélekedtem is a dolgokról. Ez a gondolatmenet mosolygásra késztetett. A pár székkel arrébb éppen barátságos hangnemben csevegő Huang Hua érdeklődve pillantott felém, amint észrevette arcomon a nosztalgiázás okozta mosolyt. A fejemet ingatva jeleztem neki némán, hogy amennyiben szeretne nyugodtan beszélgessen csak tovább semmi bajom nincsen. Aztán folytattam az emlékeim közötti bolyongást. Egy darabig úgy tudtam színtiszta földi lakó vagyok. Jó ideig akként is kezeltek. Tudtam, hogy szálka vagyok a Szikrázó Gárda szemében. Egyedül Leiftan bizonyult kedvesnek, akit azóta igazi jó barátomnak tekintek, sőt lehet kicsit több lett belőle az idők folyamán. Telt-múlt az idő, változtak a dolgok, a gárdák közül az Árnyék tagja lettem, ezt követően úgy tűnt talán befogadnak a többiek. A következő nagyobb felbolydulást Ezarel faj megállapító főzete okozta. Egyik nap éppen egy küldetés befejeztével készültem a szobámba zárkózni. El sem hiszem mennyit kellett könyörögnöm a normális berendezésért. Szóval szándékomban állt az ágyamba zuhanni amikor kopogtattak az ajtómon. Mormogva, vánszorogva nyitottam ki s készültem elhajtani az illetőt. Egy Abszint gárdista vakarózott zavartan a fejemet látva én pedig megsajnáltam. Mondani akart valamit úgyhogy egy mosolyt erőltettem az arcomra, egy biccentéssel megfűszerezve, s ezt a kombinációt bátorítónak szántam.
- A főnök szeretne veled beszélni. - kezdett bele még mindig bizonytalanul.
- Melyikük? - kérdeztem vissza.
Lehetne kicsit lényegretörőbb.
- Az elf. Egy kísérlethez keres alanyt.
- Pont az én segítségem kellene neki? Jó vicc.
- Én csak azt tolmácsolom, amit nekem mondanak.
Valahogyan sántított a mondandója, de egy vállvonással átléptem a küszöböt. Követtem a laborba, ahol a kékhajú férfi igen nagy lendülettel közlekedett éppen a polcok között. Különböző üvegcsék cseréltek helyet a kezében, folyadékok kerültek egyik helyről a másikra. Lelkiszemeim előtt egy romokban heverő laboratórium képe elevenedett fel az egyik filmből, amit jó régen láttam. Bár ha már az Abszint vezetőjéről beszélünk csak jobban ért az alkímiához. Remélem. A mellettem eddig ácsorgó medve brownie torokköszörüléssel jelezte az érkezésünket. Amikor Eza hátra nézett egy pillanatra engedélyt kérve a távozásra várt. Némi másodpercet követően ezt megkapva távozott ezzel magunkra hagyva minket. Tekintetem a temérdek főzet irányába vándorolt. Vártam valamire. Egészen pontosan mondjuk egy mondatra, vagy legalább mukkana meg ha egyszer ide hívatott. Jó hogy nem fogom neki megadni az örömet, miszerint én szólalok meg esetleg valami butaságot mondva amire ő beszólhat újfent.

Amennyire értettem a kotyvasztáshoz úgy vettem észre a végére ér valami elkészítésének. Felém fordult egy elég pszichopata mosolyt villantva felém. Nagyot nyelve pislogtam rá.
- Közölték veled a szándékomat? - érdeklődött a hangsúlyával jobban a frászt hozva rám.
- A megölésemről nem volt szó. - krákogtam kiszáradt torokkal.
Hirtelen nevetni kezdett. Na ne. Megint megviccelt. Besétáltam a csapdájába. Szívem szerint kiviharzanék a bejáraton kijáratnak használva azt. Behunytam a szemeimet.
- Én most fogom és itt hagylak, aztán keress mást a bohóckodásaidhoz! - közöltem a türelmem határait feszegetve.
Ezen egy kissé meglepődött. A sunyi mosoly a szájára kúszott. Helyben vagyunk. Újabb vitára számíthatok alighanem.
- Örülnél neki mi? Ki kell ábrándítsalak Miiko kifejezetten téged szánt a kísérlet közepének. Valamilyen okkal reagált rád a kristály. Tudni akarja miért. Úgyhogy ha tetszik, ha nem ezt most szépen fogod megiszod!
A mellkasom előtt összefont karokkal kihívóan meredtem rá.
- Majd ha fagy. - morogtam az orrom alatt.
A bűz erősen piszkálta az orromat ahogyan közeledni kezdett vele felém. Reflexből hátráltam pár lépést.
- Gyerünk! Ne kelljen leerőszakolnom a torkodon!

A többi meg történelem. Azt hittem infarktust kapok amikor “kigyulladt” a tenyerem. Nálam döbbentebb egyedül Ezarel volt. Annyira hangoztatta, hogy úgysem lesz semmilyen eredménye nálam a főzetnek. Mennyire meghazudtolta a látvány. Ráadásul eredetileg kéknek kellett volna lennie. Az enyém meg lila lett.

Az eredményt megtudva a kitsune következő parancsba a kiképzésem megkezdését adta Nevrának. Alap szinten pont megfelelt csak egy apró bökkenőről megfeledkeztek. Inkább illettem mágusnak, mint lopakodásra termett kémnek. A gyakorlóteremben próbálkoztam egy bábu kiütésével. Kezdtem egy kissé ideges lenni. A jóságos Orákulumért nem megy a harc?  Az egyik kardcsapásommal pedig valami különlegeset szabadítottam a "gyakorló partneremre". Tűzgömböket. A körülöttem gyakorló többi Árnyékos nagyokat pislogva figyelte az eseményeket. Később Nevra egyre többször felügyelte az edzéseket aztán újtra előjött ez a képességem. Az egyik gyakorlatot követően a vállamra tette a kezét és bizalmasan félrehívott.
- Neked tapasztalatgyűjtésre lesz szükséged Zirailah. De ebben csak Miiko tudna segíteni igazán. Ő viszont eléggé elfoglalt mostanában.
Aggódva néztem a vámpír szemeibe.
- Nyugalom! Ki fog találni valamit. Sőt azt hiszem tudom mi járhat a fejében.

Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy pár nappal később Huang Hua ren Feng Huang, aki nem mellesleg a legjobb barátnőm a nyakamba ugrott, majd szokásához hűen fecsegésbe kezdett. Töviről hegyére megbeszéltük a történteket. Csodálkozva mérte végig az új külsőmet. Hamar estébe hajlott a békésnek ígérkező nappal. Este a vacsora előtt a fiatal rókanő még magához hívatott, ahol Huang Hua társaságában közölte a tényeket velem. Nagyon úgy tűnik uralni tudom mágikus úton a tűz elemet, amelynek nagy mesterei a Feng Huangok, ezért Huang Hua eljött. Én pedig vele tartok. A tanulmányaimat pedig a szent templomukban fogom befejezni. Így történt, hogy az utazást követően belemerültem a képességeim fertőjébe. Próbálgattam a tűzlabdák irányítását, formálását. Hosszú gyakorlás sorozatoknak néztem elébe. De szerettem minden egyes pillanatát. Közelebb kerültem az eddig is meglehetősen barátságos főnixek népéhez, sőt! Csak szorosabb barátságot kötöttem Huang Huával. Mire végeztem úgy éreztem magam, mintha egy lennék a népéből, egy lennék közülük. Mestere lettem a lila lángoknak, melyek megtestesítői a testemet átjáró maanának.


És most amikor itt ültem visszagondolva arra mennyit köszönhetek nekik, készenállva visszatérni a Főhadiszállásra Huang Hua oda lépett mellém. Mosolyogva a vállamra tette a kezét.

- Igazán büszke vagyok rád és a teljesítményedre. Szeretném, ha a jövendő korok nemzedékei nem csak, mint a Kristály szolgálatában álló személyként gondolnának rád, hanem mint tiszteletbeli Feng Huangra. A Lángok Őrzőjére.

A vámpír, a Holdboszorkány, és a Csillagos éjszaka

Az ágyon feküdtem, és Őt néztem. Lassan négy éve már, hogy Eldaryába érkeztem. Sok dolog megváltozott ez idő alatt. Az ismeretségek jöttek, s mentek. Barátokra leltem, s olyan barátokat is vesztettem, akikért joggal hullottak a könnyeim. Megannyi veszéllyel és kalanddal a hátam mögött békésen pihentettem fejemet a vörös selyempárnámon, nem is gondolva a múlt sebeire, s az eljövendő megmérettetésekre, amikkel még szembe kell néznem… Egyszerűen csak békésen feküdtem, és Őt néztem. A férfit, akinek a Hold sugarai halványan táncoltak hófehér, sápadt bőrén. Akinek hollófekete haja talán még az én ezüst hajamnál is erősebben, már-már akaratosan szívta magába az éjjeli égbolt Uralkodójának fényét. Lassan felemeltem a kezem, és óvatosan végigsimítottam ujjaim hegyével hibátlan, férfias járomcsontján. Egy jó ideje minden éjjel, mikor felébredek, magam mellett találom. Már nem hagy magamra. Jól tudom, hogy miért volt szükség korábban rá, és jól tudom azt is, hogy most már miért nincs. Hosszú ideje már, hogy kitartunk egymás mellett. Eltartott egy darabig, hogy végül igazán kiteljesedjen a kettőnk közti kapcsolat, de pontosan ettől volt szép. Ha a világ darabokra törne, és széthullana körülöttünk, nekem már az sem számítana, amíg magam mellett tudhatom. Lassan felültem, és kibújtam a selyemtakaró alól, miközben egy pillanatra sem vettem le szemeimet a szerelmemről. Puha léptekkel az erkély ajtóhoz mentem. Halkan kattant a kilincs, én pedig kisétáltam a csillagos ég alá. Felemeltem a tekintetem, és mosoly terült szét az arcomon, miközben a Pollux ragyogó fényét kémleltem.
-    A Pollux még mindig ugyanott van – suttogta Nevra percekkel később, ahogyan kilépett mellém és átölelt.
Melegség öntötte el a lelkemet, ahogyan megéreztem az ölelését, miközben eszembe juttatta egy múltbéli éjszaka pillanatát. Azt a csodás éjszakát, mikor megtettük az első lépéseket, egy véget nem érő, halhatatlan szerelem felé. Azon az éjszakán értette meg Nevra először, hogy a csillagom fénye mennyire sokat jelent nekem, és hogy mennyire fontos az, hogy közel tudhassam magamhoz. Talán ezen a napon éreztem először igazán, és tévedhetetlenül, hogy Nevra számára én vagyok az a bizonyos csillag, aki pontosan annyira fontos neki, mint amennyire a Pollux számomra. Jól esett a törődése és az aggódása, és onnantól kezdve egyre közelebb éreztem magamhoz.
-    Igen, még mindig ott van, és fényesen ragyog – nevettem. – Nem akartalak felébreszteni.
-    Nem ébresztettél fel – mondta, miközben végigsimított az arcomon. – Még nem aludtam.
Színlelt meglepetéssel és felháborodással fordultam az irányába. Számunkra már nem létezik olyan, hogy kínos pillanat, így az elmúlt békés percek inkább meghittséggel töltöttek el. Persze nevetésben törtünk ki, közvetlenül azelőtt, hogy forró csókot nyomott az ajkaimra.
-    Remélem, nem miattam nem tudsz elaludni – mondta, homlokát az enyémnek döntve. Még mindig aggódik, hogy kárt tesz bennem.
-    Meg se forduljon ilyen a fejedben – suttogtam. – Csak kíváncsi voltam, hogy meg van-e még a csillagom – mosolyogtam, utalva a korábbi csipkelődésére.
-    Az állandó – mondta.
-    A tiéd is az – öleltem át.
Nevra még szorosabban magához ölelt. Vállára hajtottam a fejem, és felpillantottam rá. Az eget nézte. Egyre többször vettem észre, hogy az eget kémleli csendben, szótlanul. Mégis… ezek a pillanatok mondták a legtöbbet.
-    Nevra – kezdtem, – hogyan öntenéd szavakba azt, amit olyankor látsz, mikor az eget kémleled? – kérdeztem.
Sűrű csend ereszkedett körénk, amíg próbálta összeszedni a gondolatait. Mélyet sóhajtott, és elkezdte ezüst hajam egyik tincsét birizgálni.
-    A legcsodálatosabb fény, a legveszélyesebb sötétség, a végtelen erő és időtlen hatalom, a felfoghatatlan nagyság, ami olyan aprónak látszik… egyszerre békés és háborgó, szelíd és veszélyes. Látom magamat az éjszakában, és látlak téged. Látom az életünket, a fájdalmainkat és a boldogságunk. Amikor felnézek az éjjeli égboltra, azt hiszem, tulajdonképpen mindent látok.
Ilyenkor értettem meg a leginkább, hogy a szívem miért is pont Őt választotta. Amikor őszintén megnyílt, és hagyta, hogy a valós gondolatai feltáruljanak a szemeim előtt. Nevra látta az éjszakában az igazságot. Nem csak fénylő pontok ragyogtak a szeme előtt. Ő értette, és látta az éjjeli égbolt valódi arcát. Korábban azt gondoltam, hogy semmi sincs, ami az éjszakához fogható lehetne. Azt gondoltam, hogy nincs még egy olyan dolog a világon, ami legalább annyira fényesen ragyogna, mint a csillagok az égen. De most már egy jó ideje tudom, hogy tévedtem. Eldarya világában talált rám ez a férfi, aki az Árnyak világából származik, aki az éjszaka teremtménye, aki képes túlragyogni szívével és lelkével ezer csillag fényét is, és elárasztani engem azzal a csodálatos szeretettel és biztonsággal, amire egész életemben vágytam. Neki köszönhetem a leginkább azt, hogy otthonomra leltem Eldarya világában, és hogy egy percig sem éreztem azt, hogy egyedül lennék. Hálás voltam a csillagoknak, az éjszakának, Eldaryának és az Univerzum összes csodájának, amiért itt volt nekem, és amiért megadatott, hogy a Hold szikrázó fényében egymást átkarolva szavak nélkül őszintén szerethessem ezt a csodálatos férfit, akinek egész lénye vakítóan ragyogta be életem összes káprázatos éjszakáját.
Hosszú percekig álltunk még az éj leple alatt ölelkezve, majd visszabújtunk a puha ágyunkba, és hagytuk, hogy még a nap első sugarai előtt, egymás kajaiba veszve találjon ránk az álom.

Jó olvasást kívánok!

...

Farkasordító hideg volt azon az éjszakán. Szinte csontig hatoló fagy.
A szél orkánként süvöltött át a hegységen, hátborzongató hangokat képezve az éles sziklákon és fenyveseken visszaverődve. Mintha valaki kétségbeesetten sikoltana.
Az ítéletidő ellenére két alak igyekezett harcolni a hóvihar ellen, és kitartóan másztak a hegyen egyre feljebb és feljebb. Egymásba kapaszkodva támogatták egymást. Arcukat csípte a hideg szél, úgy érezték, hogy már könnyű páncéljuk alá is került hó.
Okkal jöttek ilyen messzire Eel Gárdájának Főhadiszállásától. És nem terveztek nélküle visszamenni. Figyelmeztették őket, hogy valószínűleg megterhelő lesz az út és sok megpróbáltatáson kell keresztülmenniük. Egyik utazó sem számított rá, hogy ennyire ellenséges lesz ellenük a természet, de eszük ágában sem volt visszafordulni.
Egyikük mintha egy villanást látott volna, meglepetésében megtorpant. Vastag kesztyűjét a szeme elé emelte, hogy valamennyire eltakarhassa azt a veszettül támadó hópelyhek ellen. Mintha… egy lámpás? Kiabált társának, de de az orkán felkapta szavait, és tovarepítette őket a semmibe. Így csak vaduln húzni kezdte a pislákoló fény irányába.
Mikor közelebb értek, végre megpillantotta. Egy oszlop, rajta a lámpás, melyben különleges, kéken izzó láng égett. Egy jelzőfény. Nem messze újabb oszlopot pillantottak meg. Majd még egyet. Követték az szikrázó kék fényáradatot, míg meg nem pillantották a kis házikót, egy meglepően ügyes elhelyezésnek köszönhetően teljesen szélárnyékban volt egy szirt tövében. A két utazó egymásra nézett, és rohanni kezdtek az irányába. A kunyhó ajtajában mégis megtorpantak, és igyekeztek összeszedni magukat. Végül kopogtattak, de ez belülről inkább olyan dörömbölésnek tűnt, mintha valaki be akarná zúzni az ajtót.
A két utazónak csupán néhány pillanatig kellett várnia, míg a bejárat kinyílt előttük, annyira át voltak fagyva, hogy egyszerűen berontottak a melegbe, fellökve azt, aki beengedte őket a házikóba.
Mire feleszméltek, egy dárda szegeződött rájuk. De talán ami ennél is fenyegetőbb volt, az egy méretes fenrisulfr volt, mely támadásra készen morgott előttük.
-Kik vagytok? - kérdezte a fegyvert tartó nő, miközben a familiárisa mögé került. Nem eresztette lejjebb a dárdát.
-A nevem Siggy. Ő pedig Hildr. - mondta az egyik utazó, miközben lehúzta fejéről a csukját, hogy a nő láthassa az arcát - Eel Gárdájából jöttünk.
A nő egy röpke pillanatra lejjebb eresztette a fegyverét, de ugyan olyan bizonytalanul nézett a két idegenre.
-Miért jöttetek ilyen messzire?
Siggy végignézett a nőn, akiről olyan sok történetet hallott már. Arca jobb oldalán szemöldöktől az álláig régi sebhely húzódott, hosszú fekete haja szoros fonatban lógott két hatalmas, ugyancsak fekete szárnyára. De talán a legmeghatározóbb szürke színű szemei voltak. A lány csupán a tekintetéből leolvasta, hogy az előtte álló nő harcedzett volt, aki sok csata borzalmát tudja már maga mögött. Aki olyan dolgokat látott, és tett egy győzelemért, ami kicsit mindenki lelkét megtörné.
-Ragna... A Gárdának szüksége van rád. Nem küldtek volna minket értünk, ha nem lenne életbevágóan fontos a visszatérésed.-kezdte higgadt hangon Hildr - A Gárdának nincsenek katonái. Túl sok az újonc, de nincs ki megtanítsa őket a fegyverforgatásra.
-Háborúk dúlnak Eldarya szerte, Ragna. És minden tapasztalt harcos tudására szükség van. Itt vagyunk mi is. A háború lényei, de nincs ki tanítson minket.
A nő egy pillanatra maga elé meredt. Komolynak hangzott, amit mondtak. De aztán megrázta a fejét.
-Megmondtam Miikonak, hogy nem fogok visszamenni!
Hildr leoldotta a hátát nyomó hátizsákot, és kivette azt a tárgyat, amit mérföldeken át cipelt.
-De nem is Miiko kért meg, hogy hívjunk vissza.
Ragna szeme kikerekedett. Elvette a fiatal valkűr kezéből az ütött-kopott sisakot.
-Ezt honnan szereztétek?
-Valkyon visszavár. Azt mondta, hogy szüksége van a régi csapattársára, a nőre, aki nemegyszer megmentette az életét. Azt mondta, hogy nélküled mit sem ér az újoncok kiképzése. Szüksége van a barátjára.
Ragna egy pillanatig a kezében forgatta a sisakot. Mennyi emlék fűzi hozzá... Keserűk és édesek. Végül mélyet sóhajtott, és megadóan magához ölelte a sisakot.
-Adok meleg ruhát nektek. Holnap visszaindulunk a Főhadiszállásra.