Sziasztok!
Én is jelentkeznék, nem mással, mint
A halhatatlanságra vágyó királyfival,
azon belül is a halállal.



Kicsit jobban nőiesítettem a szereplőt és ez lett belőle.

Mese

Utolsó módosítás: Menon (2019. 09. 30. - 15h54)

Sziasztok. Én is jelentkezek.
Mese: Zöld Péter
Karakter: Rózsa bokor

Spoiler (A megtekintéshez kattints ide!)

Volt egyszer hetedhét országon is túl, még azon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy nagy tanya. Abban a tanyában éldegélt egy család, a szülők meg a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány. Ezért amikor az asszony meghalt, az ember megnősült újból, hogy legyen, aki a gyerekeket nevelje. De az új asszony nem állhatta a két gyereket, s mérget tett az ételükbe. Amikor a gyerekek odaültek ebédelni, egy fehér galamb leszállott az ablakra, és azt mondta: - Gyerekek, ne egyetek ebből a levesből, mert méreg van benne, hanem menjetek, amerre láttok a szemetekkel. Akkor a gyerekek sírni kezdtek, és éhen elindultak. Ment Zöld Péter meg a húga, mendegéltek, egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Hát egy halacska kinn maradt a tengerből a szárazon, és már egészen elveszett. - Végy fel, Zöld Péter, vessél a tengerbe, s jótettedért jót várj. A legényke nagyon szívesen megtette. Ment, mendegélt. Hát egyszer megint hallja, hogy valaki kiabál: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Egy kis madár hívta Zöld Pétert. Elszakadt a többi madártól, könyörgött neki: - Zöld Péter, tégy fel az ágra, hogy reppenjek tovább a többi madárral! Zöld Péter feltette az ágra, s azt mondta neki a kis madár: - Köszönöm, jótettedért jót várj. Akkor megint ment tovább. Ment, mendegélt, s megint csak hall valami kiabálást: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Akkor egy rózsabokor hívta. Már egészen kiszáradt. Megkérte szépen, hogy locsolja meg, meg is locsolta. - Na, Zöld Péter, jótettedért jót várj. Hát akkor Zöld Péter elindult, ment megint, betért egy városba. Mikor odaért a királyi kapu elébe, akkor már mondták neki: - Gyere, Zöld Péter, gyere, mert kilencvenkilenc fej a karóban, a tied lesz a századik! Megijedt Zöld Péter, de úgy is bement. Megtudta, hogy a királyleány akart volna férjhez menni, de olyan fiúhoz, aki úgy elbújik előle, hogy ő meg nem látja soha. Bement Zöld Péter, megvacsorázott, és megparancsolták neki, hogy három reggel bújjon el úgy, hogy a királylány meg ne lássa, mert ha nem, fejét veszik. De ha nem látja meg, akkor az övé a királylány és a fele királyság. Hát az első reggelt megérte Zöld Péter, elindult. Sírt, sírdogált és gondolta, hogy istenem, éppen csak hogy elszökött a mostohájától, és most mégis mire akadt! Hova bújjon ő el? Hát elébe jött a hal. - Miért sírsz, te Zöld Péter? - Azért sírok - mondja -, mert a király azt mondta, hogy ha három reggel el nem bújok úgy, hogy az ő lánya ne lásson meg, akkor fejemet veszi. Kitátotta a száját a hal, és azt mondta Zöld Péternek: - Bújj be ide, Zöld Péter. Zöld Péter bebújt, és a halacska lebújt a tengernek a fenekére, még oda is a homokba beásódott. A királylány kiállott a folyosóra, megtörölte a szemét, és azt mondta: - Gyere elő, Zöld Péter, a halnak a szájából, a tengernek a fenekéről, a homokból beásódva. Meglátta. Hát Zöld Péter előjött, kijött a partra, és kiszállt a halnak a hasából nagy búsan, és elment a királyi palotába. Másnap reggel megint csak elindult nagy bánatosan, s azt mondja: - Hova bújjak én, hova bújjak én? Elébe állott a kis madár. - Miért sírsz, Zöld Péter? - Hogyne sírnék, ha még holnap reggel is el nem bújok, hogy meg ne lásson a király leánya, akkor fejemet veszik. Hát a kis madárka kiterítette a szárnyát, s azt mondta: - Bújj a szárnyam alá. Felreppent a napnak a háta mögé. És a királyleány kijött a folyosóra, megtörölte a szemét, és már meg is látta. - Gyere elő, Zöld Péter, a napnak a háta mögül, a madárnak a szárnya alól. Leszállott a madár, és a szárnya alól előengedte Zöld Pétert. Hazament Zöld Péter megint bánatosan, s másnap reggel megint elindult. De már akkor nagyon sírt: - Hát elbújtam én ezen a két reggel valahogy, de most már nem bírok elbújni. Jaj, jaj, jaj, mi lesz velem?! Elébe jött a rózsabokor. - Miért sírsz, Zöld Péter? Ne búsulj egyet se, majd én jól el duglak. Elmentek a királyi palota elé, éppen a folyosó elé, ahol jön ki a királyleány, oda letelepedett a rózsabokor, s azt mondta Zöld Péternek: - Bújj a közepembe - és úgy kinyílott, hogy fényesebb volt a napnál. Kijön a királyleány reggel, törüli a szemét, és vigyázkodik tengereken, országokon, egekben, sehol sem látja Zöld Pétert. - Hát, édesapám, úgy elbújt Zöld Péter, hogy sehol sem látom. - Töröld meg a szemedet, te leány - azt mondja a király -, szeretnél, ugye, férjhez menni? Megint csak néz a királyleány, törüli a szemét, vigyázkodik, de hiába. Egyszer csak megunta nézni, nem látta sehol, kezdte kiabálni: - Gyere elő, Zöld Péter, gyere elő, akárhol vagy, nem látlak sehol. S akkor végre kijött a rózsabokorból Zöld Péter, és mindjárt megtartották a lakodalmat. A fele királyságot is megkapta, és három napig tartott a lakodalom. Én is ott voltam, jót mulattam, egy nagy csontot kaptam, a laskalé majdnem elütött. 

Utolsó módosítás: Kalit (2019. 10. 01. - 18h45)

---

Sziasztok! Én is szeretnék jelentkezni. Az általam választott magyar népmese a Marci és az Elátkozott királylány.
Én a meséből a békát hoztam el.

Spoiler (A megtekintéshez kattints ide!)

https://youtu.be/f1uVRYufV7w

Marci és az elátkozott királylány
Volt egyszer egy szegény ember, annak pedig három fia. A legfiatalabbat Marcinak hívták. Amikor a gyerekek felnevelkedtek, azt mondta nekik az apjuk:
-    No, fiaim, eleget pusztítottátok itthon a kenyeret! Most már dolgozni is tudtok; menjetek szolgálatot keresni! Egy esztendő múlva mindenki hozzon magával egy öltöztet ruhát. Most menjetek isten hírével.
A fiúk szót fogadtak, s mindhárman elindultak. Útközben egy nagy fához értek. Itt az út háromfelé ágazott. Elbúcsúztak egymástól, s mindegyik ment a maga útján.
A mi Marcink is megy, mendegél, s egyszer egy erdőbe ér. Jön vele szembe egy nagy varacskos béka, s megszólítja:
-    Tudom, hogy szolgálatot mégy keresni! Állj be hozzám, nem bánod meg!
Egyéb dolgod nem is lesz, mint egy öl fát összefűrészelni, összevágni, engem meg este ágyba tenni, reggel kiemelni. Vállalod?
-    Vállalom hát! Olyan mindegy, hol szolgálok. – Azzal a béka tenyerébe csapott, s ott maradt.
Letelt az egy esztendő. Nem volt rossz gazda béka. Az utolsó nap azt mondja:
-    No, Marci becsülettel szolgáltál! A testvéreid is viszik haza az új ruhát. De te ne törődj vele! Menj a kamrába, válaszd ki azt, ami neked tetszik!
Marci kiválasztott egy igen szép ruhát, s vitte haza. A fánál összetalálkozott a testvéreivel:
-    No, te kinél szolgáltál, Marci?
Egyéb se kellett nekik, mikor megtudták, hogy Marci egy békánál szolgált. Majd hanyatt vágódtak a nevetéstől. Bezzeg nem nevettek, amikor a ruhát meglátták. Kiverte őket a sárga irigység!
Maradtak otthon egy ideig, de tavasszal megint azt mondja nekik az apjuk:
-    No, fiaim! Ideje, hogy újra szolgálatot keressetek. Ebben az évben borért szolgáljatok!
A fiúk el is mentek. A fánál megint elbúcsúztak. Mindenki ment a maga útján. Az erdőben ott volt már a béka:
-    Gyere hozzám, Marci! Most se lesz nehezebb a szolgálat!
Megszokta már a békát Marci, ment is szívesen. Ahogy az esztendő letelt, azt mondja a béka:
-    No, Marci, viszik a bort a bátyáid! De ne törődj semmivel! Keress egy üveget, és menj le a pincébe. Amelyik tetszik, abból vegyél. Ha odahaza csúfulnak, vedd elő az üveget, és öntsd a bort egy hordóba. Tudom, nem csúfolnak többé.
Letelt az esztendő, hát megint csak összetalálkoztak a keresztútnál.
Marcit, mindjárt elővette őket a nevethetnék:
-    Na, nem valami nagy gavallér az a te békád! Nem tellett neki többre egy nyamvadt üvegnél!
Marci nem szólt semmit. Otthon elővette a legnagyobbik hordót, és öntötte bele a bort. A testvérei most se hagyták szó nélkül:
-    Nem lenne jó egy kisebb hordó, Marci? – csúfolták.
Na, nem sokáig! Még a szemük is fönnakadt a nagy csudálkozástól, mikor sehogy se akart kifogyni az üvegből a bor. Hát még amikor ittak belőle! Marci borához képest mindkettőé csak savanyú vinkó volt.
Megint csak pihentek egy ideig, mikor az apjuk ismét szolgálni küldte őket.
-    Most már ruhátok is, borotok is van a lagzira, most már feleséget szerezzetek!
Csakúgy, mint előbb, elváltak a keresztútnál. Marci ment a békájához, a két idősebb, meg ki tudja, hová. Azt mondja a Marcinak a béka:
-    Becsülettel megszolgáltad ezt az évet is! Most azonban jól vigyázz! Fogd össze az ágyruhámat, és vidd fel a farakásra! Aztán engem is vigyél fel, és ültess a tetejére.
Marci szót fogadott, s a békát is szépen felrakta. Akkor leszólt onnan a gazdája:
-    Most keress egy jó seprűt! Gyújtsd meg a farakást! Mikor a fa égni kezd, látod majd, hogy minden oldalról békák ugrálnak a tűz felé. Te csak annyit tégy, hogy a seprűddel mind söpörd bele a tűzbe. De jól vigyázz, egy se menekülhessen el, mert abból nagyon nagy baj lehet.
Könyörgött Marci a békának, hogy jöjjön le a fa tetejéről. Nem hallgatott rá. Csak meg kellett gyújtania a farakást!
Volt is riadalom. Annyi volt a béka, alig győzte Marci a tűzbe söpörgetni őket. Leégett estére a fa. A sok béka meg Marci békagazdája is odalett. Búsult Marci nagy keservesen. Hiába volt a gazdája béka, mégis nagyon megszerette, mert igen jól bánt vele. Nagy kesergés közben nyomta el az álom.
Reggel, ahogy kinyitotta a szemét, hát egy igen-igen szép lány állt az ágya mellett. Már a ruhájáról látszott, hogy királylány.
-    Köszönöm, Marci, hogy megmentettél! Amíg nem akadt egy becsületes legény, aki mindent megtesz, amit csak parancsolok, békának kellett lennem egész háznépemmel együtt. Most te feloldottál az átok alól.
Megdobogott Marci szíve! Igen-igen szép volt a leány, olyan szépet még nem látott egész életében. A királylány meg a nyakába ugrott, s azt mondta:
-    Viszik már a testvéreid haza a feleségüket. De te ezzel ne törődj. Menj le az udvarra, fogj be a legszebbik hintóba. Mire hazaérnek, mi is ott leszünk!
Ott is voltak. Volt is nagy csudálkozás meg irigykedés. De Marci jó testvér volt. Mindegyik bátyjának adott három zsák aranyat, ő meg megesküdött a királykisasszonnyal, s elment királynak. Ha már jobb foglalkozást nem talált magának, ezzel is meg lehetett elégedve.

Utolsó módosítás: Favilili (2019. 10. 01. - 20h49)

Sziasztok!

Én is nevezek, Az aranytollú madár című mese által inspirált karakterrel. Alapvetően magát az aranytollú madarat hivatott szimbolizálni, de egyúttal több a mesével kapcsolatos elemet is belecsempésztem (aranyhajú gyerekek, világ zengő fája, világ szépen szóló madara, világ ezüsttava). Íme!

Az aranytollú madár

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl: volt egyszer egy fiatal király s annak egy szép felesége.
Még egy esztendeje sem múlt a házasságuknak, háborút üzent a szomszéd ország királya, és a fiatal király keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, s ment a háborúba.
Telt-múlt az idő, a háború sokáig tartott, s azalatt a királynénak két szép aranyhajú gyermeke született. Fiú volt az egyik, leányka a másik. De a királyné meg sem láthatta a szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vénasszony, akit a király a felesége mellett hagyott, amíg oda lesz a háborúban, éjnek idején, amint a gyermekek megszülettek, kilopta őket a palotából, beletette egy kosárba, elvitte az erdőbe, s ottan egy fa alá letette.
Reggelre visszatért az öregasszony, s mondja neki a királyné:
- Jaj, hallgasson ide, öreg szülém, milyen csudálatos álmot láttam az éjen! Azt láttam álmomban, hogy két aranyhajú gyermekem született.
Mondotta az öregasszony:
- Az bizony elég csodálatos álom, felséges királyné, mert be is teljesedett, de nem aranyhajú királyi gyermekeket, hanem két szörnyeteg teremtést találtam az ágyában, s hogy meg ne irtózzék tőlük, ha felébred, elvittem az erdőbe, s ott elpusztítottam.
Sírt a szegény királyné, de aztán mégiscsak köszönte az öregasszony jóságát. Ha már úgy volt, jobb volt, hogy meg sem látta a szörnyeteg teremtéseket, s még jobb, hogy a király nem látja meg - ne is tudjon róluk.
Hej, pedig ha tudta volna, hogy a vénasszony boszorkány volt valóképpen, s azt szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül! De a királyné erről semmit sem tudott.
Hát azalatt az erdőben mi történt? Az történt, hogy ahová a gyermekeket letette a boszorkány, arra ment egy fehér szarvas, szarvánál fogva fölvette a kosarat, s vitte a gyermekeket az erdőn át. Ment, mendegélt a szarvas, aztán megállot egy csorgós kútnál, ott háromszor egymás után nagyot bődült, hogy csak úgy zengett belé az erdő.
Egyszerre csak honnét, honnét nem, elélibbent egy tündérleány, lekapta a kosarat a fehér szarvas szarváról, és eltűnt a sűrű rengetegben. Ez a tündérleány az erdők leánya volt. Ott lakott az erdőben, mégpedig gyémánt palotában, egyes-egyedül. No, most már nem volt egyedül.
Örült is a gyermekeknek, hogy nem találta helyét nagy örömében. Úgy dajkálta őket, mintha édesgyermekei lettek volna.
Telt, múlt az idő, a gyermekek már hétesztendősek voltak, s egyszer az erdők leánya elküldi a fiút egy korsóval, hogy hozzon vizet a csorgós kútról - de meghagyta erősen, hogy sokáig ne maradjon, siessen vissza a palotába, a korsóra pedig úgy vigyázzon, mint a szeme fényére.
Elmegy a fiú a csorgós kúthoz, s amint éppen vizet akarna meríteni, látja, hogy egy aranytollú madárka mind ott repked fölötte. Mindjárt félbehagyta a vízmerítést - szerette volna megfogni a madarat, kapkodott utána a kezével, a kalapjával, még a korsójával is, de hiába, az aranytollú madár csak ingerkedett vele. Megcsapta a szárnyával a fiú arcát, s mikor éppen meg akarta fogni, huss! följebb reppent. Aztán ismét lecsapott a madárka, csalogatta a fiút, addig s addig, hogy a fiú utána dobta a korsót. Haj Istenem! De lett erre sírás. Most ő mit tud csinálni? Ha korsó nélkül megy haza, megveri az anyja!
Ezalatt az erdők leánya nem tudta elgondolni, hová maradhat ilyen sokáig a fiú, utána küldötte a kisleányt, de ennek is egy korsót adott a kezébe, s ugyancsak a lelkére kötötte, hogy egy szempillantás alatt mind a ketten otthon legyenek.
Odamegy a kisleány, s hát a testvére sír keservesen.
- Hát te miért sírsz?
- Jaj, hogyne sírnék, lelkem testvérem! Látod azt a szép aranytollú madarat? Meg akartam fogni, s eltörött a korsóm.
Abban a pillanatban ismét lecsapott az aranytollú madár, s meglegyintette a kisleány arcát.
- Jaj de szép! Jaj de szép! - kiáltotta a kisleány, - s utána kapott a madárnak. De ahogy utána kapott, puff! kiesett a korsó a kezéből, s eltört az is. De még csak most volt igazi sírás, de olyan, hogy aki hallja történetesen, megesik a szíve rajtuk.
- Jaj, édes Istenem! - sírtak a gyermekek -, most hogy menjünk vissza anyánkhoz?
Amint így keseregnek, egyszerre csak megszólal a madár:
- Ne sírjatok, gyerekek! Az, aki titeket felnevelt, nem édesanyátok. A ti édesanyátok ezen a rengeteg erdőn túl lakik, s ennek az országnak a királynéja. Csak gyertek mindenütt utánam, amerre én repülök. Nem viszlek egyenesen haza, mert még valamiképpen elpusztítana az a boszorkány, aki az erdőbe hozott, de ne búsuljatok, majd reátok talál a ti édes szülétek. - Repült a madár keresztül az erdőn szép csendesen, s mentek utána a gyermekek. Mikor aztán az erdő széléhez közeledtek, egyszerre csak lecsapott a madár a földre, s mondta a gyerekeknek:
- Gyertek ide, gyertek! Ezt az almát s ezt a vesszőt vegyétek fel.
Odaszaladnak a gyermekek, s hát mi van ott: egy gyémántalma s mellette egy aranyvessző!
Az egyik felveszi az almát, a másik a vesszőt, aztán a madár tovább száll, a gyermekek meg mindenütt utána. Kiérnek az erdőből, rengeteg nagy pusztaságra érnek, rengeteg nagy pusztaságnak a közepén leszáll az aranytollú madár, s mondta a gyermekeknek:
- No, gyerekek, ezt az almát üssétek meg a vesszővel, s olyan gyémántpalota kerekedik itt, hogy csodájára jár majd az egész világ. A palota hetvenhetedik szobájában egy képet találtok a falon, az az édesapátok s édesanyátok képe lesz. Azt a képet sűrű fátyollal takarjátok le, majd eljön aztán az apátok s az anyátok, s megkérdik tőletek, hogy mi van a fátyol alatt. Ti csak mutassátok meg bátran, abból rátok ismernek, s minden jóra fordul.
Többet nem mondott az aranytollú madárka. A gyermekek megköszönték irántuk való jóságát, s azzal az aranytollú madár visszarepült a rengeteg erdőbe.
Amint a madár elrepült, a gyermekek letették a gyémántalmát a földre, rásuhintottak az aranyvesszővel, s ím, kerekedett belőle egy olyan gyémántpalota, hogy szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól.
Fölmennek a gyémántgrádicsokon, végigsétálnak a szobákon, de mi minden volt azokban a szobákban, Istenem, azt emberi száj nem tudná elé mondani. Aranylócák, gyémánt almáriumok, ezüstasztalok, ezüstasztalokon aranytálak s poharak, s volt étel-ital, minden, ami jó megenni való. Maradhattak itt akár örök életükre, a sok drága jóból ki nem fogynak soha. Eltelt egy hét, el talán kettő is, amíg minden szobát bejártak, s míg mindent jól megcsudáltak, úgy értek a hetvenhetedik szobába, a legutolsóba. Abban nem volt egyéb a képnél.
Haj, de megörültek ennek a képnek. Csókolták százszor, ezerszer, aztán sűrű fátyollal szépen betakarták, s többet nem volt nyugodalmuk, várták éjjel-nappal az édesanyjukat s az édesapjukat.
Eközben nagy híre ment a gyémántpalotának, jöttek a csudájára mindenfelől. Mindenki jött, csak a király nem.
Hanem addig beszéltek a fülébe az udvarbeli népek, hogy így, hogy úgy, nézze meg, mert olyan szép palotát világon való életében még ő sem látott - hogy ő is elszánta magát a palota látására. Észrevette ezt a boszorkány, megsejdítette a gonosz lélek, hogy abban a palotában a király gyerekei laknak, s most azon kezdett mesterkedni, hogy a királyt visszatartsa. Fogta magát, valami port vetett a király kávéjába, s a király attól olyan rosszul lett, hogy nem mehetett el, pedig már elé is állott a hatlovas hintó.
Mondja a boszorkány a királynak:
- Ó, hagyja el, felséges királyom, minek is menne oda, majd én elmegyek, megnézem, s szegről végre mindent elmondok felségednek.
-Jól van – mondja a király - , hát eredj, nézd meg.
Elmegy a vén boszorkány a hatlovas hintón, behajtat a palota kapuján, a gyermekek elébe mennek, s fogadják nagy tisztelettel. Járnak-kelnek a kertben, mindent megmutogattak a vén boszorkánynak; aztán felvezetik a palotába, végigvezetik a szobákon, csak éppen a hetvenhetedikbe nem vezették be.
- Ördög fajzatjai - mormogta magában a vén boszorkány -, tudom, hogy mit rejtegettek ottan, de csak várjatok. - Aztán kimentek a palotából, s mikor leértek a kertbe, azt mondta a vén boszorkány:
- Hiszen szép, szép a palota, szép a kert is, de akkor volna csak igazán szép, ha ide hoznátok a világ zengő fáját.
Többet nem szólt a boszorkány, elhajtatott, mint a fergeteg, s a gyerekek magukra maradtak, de ettől a pillanattól kezdve a fiúnak nem volt nyugodalma.
Azt mondta a húgának:
- Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg a világ zengő fáját meg nem találom.
Hiába beszélt a húga, hogy ne menjen, van elég fa az ő kertjükben, szebbnél szebb, a fiúnak nem volt maradása: elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt a királyfi hegyeken-völgyeken által, hét nap, hét éjjel meg sem állt, s akkor ért egy fekete várba. Ennek a várnak a kapuja előtt egy nagy fekete ördög állt strázsát. Rákiáltott a királyfira:
- Hé, megállj! Ki vagy? Mit akarsz?
Mondta a királyfi:
- Én a világ zengő fáját keresem, nem tudna-e kend útba igazítani?
Mondotta az ördög:
- Sok mindent láttam s hallottam, de a világ zengő fájának hírét sem hallottam. De innét hét mérföldre van még egy ilyen fekete vár, az előtt az egyik bátyám áll strázsát, menj oda, hátha útba igazít.
Tovább ment a királyfi, elért ahhoz a fekete várhoz, s hát csakugyan ott áll a kapuja előtt egy nagy fekete ördög, s rákiált az is:
- Hé, megállj! Mit akarsz?
Mondja a királyfi, hogy mit akar.
- Hírét sem hallottam, fiam. Talán a bátyám tud róla. Eredj, megtalálod hét mérföldre innét, az is strázsát áll egy ilyen vár előtt, mint én. Az mindent tud, kérd meg szép szóval, talán útba igazít.
Megy a királyfi a harmadik várhoz, de már messziről megfenyegette az ördög:
- Ide ne jöjj, ha az életed kedves!
- De ha már eddig eljöttem - mondotta a királyfi -, egy életem, egy halálom, nem fordulok vissza.
Ment nagy bátran az ördög elé, köszöntötte illendőképpen.
Rákiált az ördög:
- Mondtam, ugye, hogy ne jöjj ide. Mit akarsz?
Mondotta a királyfi szelíden:
- Ne haragudjék kend, a világ zengő fáját keresem, ha tudja,  merre van, igazítson útba, ha nem tudja, Isten áldja, megyek tovább.
Tetszett az ördögnek ez a bátor beszéd, s mondotta a királyfinak:
- Megállj, fiam, megállj! Jó helyen kereskedel: itt van a világ zengő fája, ebben a várban. Csak vidd el, ha embere tudsz lenni, én már úgyis meguntam a zengését. Nesze, itt egy aranyvessző, ezzel sújtsd meg a vár hetedik kapuját, arra a kapu megnyílik, te szaladj be, ne nézz se jobbra, se balra, hívnak, csalogatnak szebbnél szebb asszonyok s leányok, hogy maradj ott, de te rájuk ne nézz, se rájuk ne hallgass, hanem szaladj a kert közepére, ott van a világ zengő fája, színarany az ága, levele, mindene, s olyan szép nótákat zeng, hogy a szíved majd meghasad belé, de te meg se állj, hanem háromszor kerüld meg visszafelé, aztán szaladj ki, ahogy tudsz, mert ha az orrod előtt becsapódik a kapu, ott maradsz örök életedre.
A királyfi mindenben megfogadta az ördög szavát. Bement a várba, s szaladtak elébe a szép asszonyok s lányok, hívták, csalogatták édes szóval, de ő meg sem állot, félre sem pillantott, futott egyenest a világ zengő fájához, háromszor megkerülte visszafelé, aztán uccu neki, vesd el magad, ki a várból, mintha szemét vették volna ki. Éppen jókor ért ki, mert mindjárt becsapódott a kapu rettentő döndüléssel - ott is maradt a csizmája sarka.
Ment a királyfi, meg sem állot hazáig, s hát mire hazaért, ott volt a kert közepében a világ zengő fája. Zengett, zúgott, elhallott a zengése messze földre, s jöttek a népek mindenfelől, látni s hallani a nagy csudát.
Meghallotta a fa hírét a király is.
- No - mondotta -, most már csakugyan elmegyek.
De az istentelen boszorkány megint valami port kevert a kávéjába, s a királynak most is otthon kellett maradni.
Akkor bement hozzá a boszorkány, s mondotta:
- Én nem is tudom, minek kívánkozik felséged az után a fa után. Majd én megnézem minden ága-bogát, levelét, s amit láttam, mindent elmondok felségednek, tövéről hegyére.
Hát jól van, a király otthon maradt, a boszorkány elment. A gyermekek fogadják, s mutatják nagy örömmel a világ zengő fáját. Majd megpukkadt a boszorkány a bosszúságtól, de jó arcot mutatott, s mondotta a királyfinak:
- No, ez igazán szép fa, de még csak az volna szép, ha ezen a fán énekelne a világ szépen szóló madara.
Ahogy elment a vén boszorkány, indult a királyfi is. Egyenesen azon az úton ment, ahol először járt. Ment az első fekete várhoz, onnét az ördög utasította a másodikhoz, a második a harmadikhoz.
- Hát te mit akarsz itt megint? - kérdezte az ördög.
Mondotta a királyfi:
- Én a világ szépen szóló madarát keresem - ugyan bizony, hallotta-e hírét?
- Nemcsak hírét hallottam, hallom a hangját is mindennap. Meg is untam már, vigyed, ha tudod. Megtalálod a várnak a nyolcadik szobájában, abban a szobában annyi az aranykalitka, hogy esztendeig sem győznéd megszámlálni. Ezekben a kalitkákban szebbnél szebb aranytollú madarak énekelnek, de te ezekre rá se nézz, mert a világ szépen szóló madara rozsdás kalitkában van, s ha amiatt ott hagynád, bizony mondom neked, élve nem kerülsz ki a várból.
Fogadkozott a királyfi, hogy így, meg úgy, nem bánja, tőle ugyan ellehetnek a többi madarak - rájuk sem néz. Hanem mikor bement a nyolcadik szobába, amennyi madár volt, mind énekelt - csak az nem, amelyik a rozsdás kalitkában volt.
Gondolja a királyfi:
-Ej, ez nem lehet a világ szépen szóló madara.
Hirtelen lekapott találomra egy kalitkát, s szaladt ki az udvarra, de ott meg is állott mindjárt, mintha odacövekelték volna. Amint az udvarra ért, egyszeriben kőbálvánnyá változott.
Várja, várja a királykisasszony a bátyját, de hiába várja. Õ bizony, mit gondol, mit nem magában, bezárja a gyémántpalotát, s elindult a bátyja után. Ment egyenesen azon az úton, ahol a bátyját elindulni látta,  s addig ment-mendegélt, míg az első fekete várhoz nem ért. Ott állt az ördög most is, és megszólította a leánykát:
- Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár?
- Jaj, ne is kérdje, ördög bácsi! A bátyámat keresem, aki elment a világ szépen szóló madaráért, s valahol elveszett szegény.
Mondta az ördög:
- Én láttam, amikor itt elment, beszéltem is vele, de visszajönni csakugyan nem láttam. Eredj a bátyámhoz, hét mérföldre van innét a vára, hátha az többet tud, mint én.
Ment a szegény leány, el is ért a második várhoz, de az az ördög sem tudott többet mondani.
Ment a harmadikhoz, az már megmondta az igaz valóságot.
- Jó helyen jársz, húgocskám! Itt van a bátyád, csak eredj be a várba, megtalálod kőbálvány képében. Ha szavamat nem fogadta, hát úgy vette hasznát. Ha te reám hallgatsz, a világ szépen szóló madarát is megkapod, s a bátyádat is megszabadíthatod. Szaladj be a nyolcadik szobába, akaszd le hirtelen a rozsdás kalitkát, azzal szaladj ki, a kőbálványt háromszor visszafelé kerüld meg, aztán vissza se nézz, szaladj, ahogy tudsz, meg se állj hazáig.
Bemegy a királykisasszony, látja a bátyját kőbálvány képében, majd megszakadt a szíve, de mégsem állottt meg. Futott a nyolcadik szobába, ott sem nézett sem jobbra, sem balra. Tőle ugyan csilloghattak-villoghattak az aranykalitkák, énekelhettek az aranytollú madarak, csak a rozsdás kalitkát nézte, s amint meglátta, lekapta a szegről; szaladt ki, ott kint a kőbálványt háromszor megkerülte visszafelé, s aztán vissza sem nézett, futott ki a vár kapuján. Így is éppen akkor döndült be a kapu, mikor kilépett, oda is szakadt egy darab a szoknyája széléből. Ott elbúcsúzott az ördögtől, el a másiktól, el a harmadiktól, s ím, halljatok csudát, mikor hazaért, már otthon volt a bátyja. Egyszeriben feleresztették a világ szépen szóló madarát a világ zengő fájára, de olyat még a világ nem hallott, mikor egyszerre zengett a fa, s énekelt a madár.
A fának a zengése, a madárnak az éneke elhallott a világ végére. De jöttek is a népek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy nem fértek az udvaron, a kertben, a palotában.
Mikor a király meghallotta a világ szépen szóló madarának az énekét, kikiáltott a kocsisnak, hogy fogjon be a hatlovas hintóba, meg kell, hogy nézze azt a csudát.
Hanem az a vén gonosz lélek harmadszor is megrontotta a királyt. Nagy nehéz betegség verte le a lábáról, hétszer is kirázta a hideg egymás után.
- Lássa, lássa, felséges királyom - mondta a vén boszorkány -, minek is akart odamenni, bizonyosan amiatt lett beteg. Majd én elmegyek, s megnézem azt a madarat.
Elmegy a boszorkány, megnézi a madarat, s mondja a királyfinak:
- No, én igazán nem hittem volna, hogy el tudod hozni a világ szépen szóló madarát. Hátha még a világ ezüsttavát ide tudnád hozni, akkor lenne még csak szép a kerted!
Gondolta magában a királyfi:
- Hiszen hadd el, elhozom én azt is. Ott van az a tó is, ahol a világ zengő fája volt, láttam én jól.
Harmadszor is elmegy a királyfi egyenest abba a fekete várba, ahol a világ ezüsttava volt. De hogy biztatták, csalogatták eddig a tündérasszonyok s leányok, hogy nem: mostan közrefogták, cirókálták, marókálták, édes szóval mondogatták:
- Maradj itt! Mennyországban sem lesz ilyen dolgod!
Egyszer-egyszer megtántorodott a királyfi, de aztán még gyorsabban nekiiramodott, egy szempillantásra megkerülte a tavat visszafelé, azzal ki a várból nagy hirtelen, meg sem állott hazáig, s hát amire hazaért, már ott is volt a tó a világ zengő fája mellett, úszkáltak, játszadoztak benne a szép aranyhalak.
Híre ment a világ ezüsttavának is, de mármost a király sem nem evett, sem nem ivott, csakhogy megláthassa azt a sok csudát.
Hiába mesterkedett a boszorkány, befogatott a hintójába, vitte a feleségét is, mentek egyenest a gyémántpalotába.
A gyermekek elejükbe mentek, s amint a király meglátta őket, mindjárt mondotta a feleségének:
- Nézd, feleség, hogy hasonlít reád ez a leányka!
- Az ám - mondotta a királyné.- Ez a fiú meg szakasztott olyan, mint te.
De nem szóltak semmit a gyermekeknek, csak mentek velük, s megnézték a világ ezüsttavát, a zengő fát, a szépen szóló madarat, aztán fölmentek a palotába, végigsétáltak a szobákon, be a hetvenhetedikbe is.
- Hát az alatt a fátyol alatt mi van? - kérdezte a király.
A gyermekek szépen levették a fátyolt, s ím, ott látta a király s királyné a maga képét.
De még csak most ámultak-bámultak igazán. Mindjárt el kellett mondani mindent a gyermekeknek, amit tudtak. Hej, volt öröm, de milyen nagy öröm!
Egyszeriben vitték a gyermekeket, hintóba ültették, s mentek haza a király palotájába.
- Ki a házból, vén boszorkány! - kiáltott a király.
Ott mindjárt ló farkára köttette, a városon végighúzatta, aztán a testét négyfelé vágatta, s úgy szegezték ki a vár négy kapujára.
Arra megszólalt a világ zengő fája s a világ szépen szóló madara, de olyan szépen, olyan édesen, hogy sírt, aki hallotta. Hét álló hétig állt a vendégség a király házában. A zengő fa folyton zengett, a szépen szóló madár folyton énekelt, összegyűlt az egész világ, volt nagy tánc, heje-huja, vigasság.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A kedvenc mesém Az okos leány, de mivel már újra olvashatta mindenki korábban, úgy gondoltam másikat hozok, pusztán ismerkedő célzattal. Sok hozzászólást olvastam, hogy sokan nem ismernek magyar népmesét. Ezt nem tudom elhinni, látva a csodálatos karaktereket, melyeket a magyar népmesék ihlettek, ill aki itt járt oviba, suliba, mást nem olvastak neki, mint magyar népmesét.

Az egyik legkedveltebb karaktert választottam, Mátyás királyt, s talán az egyik, ha nem a legismertebb mesét róla: Egyszer volt Budán kutyavásár.
Még a mondás is annyira klasszis.

Egyszer volt Budán kutyavásár

https://www.youtube.com/watch?v=MDClQQW5csc



Egyik alkalommal, ahogy megy a határban Mátyás király, ott lát egy szegény embert két rossz lovon szántani. De igazán olyan rossz lovak voltak, hogy meg kellett őket magázni, hogy továbbvonszolják az ekét.

Mátyás király odaköszön:

- Adjon isten jó napot, jó munkát! Halad-e valahogy?

Fogadja a szegény ember:

Adjon isten, éppen haladni csak haladnék, de a lovaim olyan gyengék, minden pillanatban várom, hogy kidőlnek.

- Hát miért nem abrakolja őket jobban?

- Haj, abrak, abrak! Bárcsak a családomnak kenyere volna, de se családomnak, se lovamnak ennnivalója nincs!

A szegény ember szomszédjában szánt egy gazdag paraszt olyan négy lovon, hogy majdnem elrepülnek az ekével.

Azt mondja Mátyás király a szegény embernek:

- Miért nem szól a szomszédjának, hogy segítse kifordítani magának ezt a földet?

- Hej, kérem, ez olyan büszke, nyakas paraszt, hogy az ilyen magamfajta emberrel szóba sem áll. Tán még a levegőt is irigyli tőlünk.

Akkor azt mondja Mátyás király a szegény embernek:

- Ide figyeljen barátom! Adja el a két lovát, és az összes pénzen vegyen kutyákat. Mindegy, hogy a kutya milyen fajta, csak minél többet vásároljon, és ekkorra meg ekkorra hozza fel Budavárra, Mátyás király palotája elé. Azon a napon lesz ott kutyavásár.

Úgy is csinált a paraszt. Eladta a két lovacskát, és összevásárolta a lovak árán a kutyákat. Bizony jó néhány kutyát összevásárolt, talán egynéhányat még úgy is adtak neki, hogy vigye el a portáról.

Akkor a jelzett napon betereli a kutyákat a királyi vár elébe.

Arra a napra Mátyás király a nagyurakat összehívta, és kötelezte őket, hogy legalább egy kutyát mindegyik megvásároljon.

Húsz forintnál olcsóbb egy kutya sem lehet, de ha valaki száz forintot ad egyért, az még nemesebb lesz.

A legelső kutyát Mátyás király vette meg, jó summa pénzt nyomott a szegény ember kezébe.

A kutyavásár nagyon rövid ideig tartott, pillanatok alatt elkelt az egész kutyasereg.

A szegény ember hátitarisznyájában viszi a sok pénzt, és dicsekszik otthon fűnek-fának, hogy a két ló árán vett kutyákért mennyi rengeteg pénzt kapott.

Amikor ezt a gazdag paraszt meghallotta, fogta, eladta mind a négy jó lovát, sőt még a két szép növendék csikaját is, ráadásul két-három tehenet, és ennek az árán a környéken a legszebb kutyákat vásárolta össze.

Mikor a kutyákat összevásárolta, hajcsárokat fogadott melléjük, és elszállította Budavárra. Ott jelentkezett a királynál, hogy kutyavásárt csinál.

De Mátyás király azt mondta:

- Jaj, kedves barátom, Budán csak egyszer volt kutyavásár, és többé sohasem lesz! Csináljon a kutyáival amit akar!

Erre a dúsgazdag paraszt mérgében szétverte az egész kutyanyájat, dühösen hazament, és haláláig átkozta a budai kutyavásárt.

Mátyás álruhában

Beismerem, kicsit talán Robin Hood barnában ^^"

Utolsó módosítás: Rimea (2019. 10. 02. - 17h00)

Sziasztok!
Előttem szólókhoz hasonlóan én is a kedvenc népmesémmel jelentkeznék. Pontosabban annak címszereplőjét formáltam meg.

A só

A só

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken: - Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem? - Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány. - Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt. - Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt. - Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz? - Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony. - Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utánamegy a királyfi, s beszól: - Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: - Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: - Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: - Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot! - Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy' szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót. - Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király. - Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz? - Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. - No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? - Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király. Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Kedves Őrzők!

Köszönjük a csodás szetteket és a szórakoztató meséket! A beszélgetést ezennel lezárom, a végeredményről pedig hamarosan tájékoztatunk Benneteket!