
Mese: Angyalbárányok

Én a szó szoros értelmében egy angyalbárányt (vagyis inkább Eldarya világához illően egy angyal crysalimot) hoztam, saját elképzelés szerint.
A mese

Lezárt beszélgetés
Oldalak : 1 2
A mese
Kijelentkezve
Spoiler (A megtekintéshez kattints ide!)
Referencia kép:Spoiler (A megtekintéshez kattints ide!)
https://www.youtube.com/watch?v=S9F2TibFncc&t=140s
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl: volt egyszer egy özvegyember, s annak egy szépséges szép leánya. Az özvegyember szomszédjában lakott egy özvegyasszony, annak meg két leánya volt, de egyik csúnyább a másnál. Egyszer az özvegyasszony általüzent az özvegyembernek: vegye feleségül őt, majd meglátja, milyen jó dolga lesz neki is, a leányának is. Gondolta az özvegyember: "Biz az jó lesz! Ha ketten leszünk, megoszlik a teher." Nem sokáig gondolkozott, feleségül vette az özvegyasszonyt. Hanem egy hét, kettő alig múlt el, keservesen megbánta a házasságát, mert az új asszony csak a maga leányaival gondolt, azokat szép ruhában járatta; az özvegyember leányának pedig jó volt a rongy is. El is nevezték a szegény leányt Hamupipőkének. Telik-múlik az idő, egyszer az ember bemegy a városba, s kérdi a leányokat: - No, leányok, mit hozzak nektek a városból? Mindjárt előállott a két csúnya leány, s alig győzték elé sorolni, hogy mi mindent hozzon nekik. Drága selyem köntösöket, aranygyűrűt, fülbevalót, karperecet s a jó isten tudja, még mit. - Hát neked, Hamupipőke, semmit se hozzak? - kérdezte az apja. - Ne hozzon nekem semmit, édesapám - mondotta Hamupipőke -, jó nekem így rongyosan is. - De már ha a másik kettőnek hozok, rólad sem feledkezem meg - mondotta az ember. - Jól van, édesapám, ha mindenképpen akar hozni valamit, hozzon nekem három diót, én azzal is beérem. - No, az nem sok - mondotta az ember, s azzal elment, be a városba. Ottan vett a mostohaleányainak mindent, mit kívántak, s az édesleányának csakugyan nem hozott egyebet három diónál. Másnap éppen vasárnap volt, s a csúnya leányok felöltözködtek nagy cifrán, úgy indultak a templomba. Hamupipőke is szeretett volna elmenni, de őt otthon hagyták, s hogy ne üljön dolog nélkül, kiöntöttek az udvarra egy véka konkolyos búzát, s megparancsolták, hogy mire a templomból visszajönnek, mind egy szemig tisztítsa meg a konkolytól, különben jaj neki. Haj, Istenem, sírt szegény Hamupipőke, hullott a könnye, mint a záporeső. - Istenem, Istenem - sóhajtozott magában -, hogy tudjam én ezt a búzát megtisztítani? Hát abban a pillanatban leszáll egy sereg fehér galamb az udvarra, nekiesnek a búzának, s egy szempillantás alatt kiszemelték a konkolyt a búzából. Ugrált, táncolt örömében Hamupipőke, nem tudta, mit csináljon. Gondolja magában, hadd legyen neki is egy jó vasárnapja, feltör egyet a három dióból. Csakugyan fel is tör egy diót, s ím, halljatok csudát: egy ragyogó szép rézköntös esett ki a dió hajából. Ámult-bámult Hamupipőke, nézte, forgatta mindenfelől a rézköntöst, s aztán mit gondolt, mit nem, hirtelen magára vette, s elment ő is a templomba. Történetesen a királyfi is éppen ott volt a templomban, s mikor Hamupipőke belépett, a királyfi reá vetette szemét, s többet le sem vette róla. Nézték, csudálták a népek is. Azt hitték, hogy valami királykisasszony, senki sem ismerte meg Hamupipőkét. Az apja sem, az anyja sem, a nénjei sem. Hanem Hamupipőke nem várta meg, míg a pap áment mond, hirtelen kifordult a templomból, hogy mire a többiek hazajönnek, otthon lehessen az ő rongyos ruhájában. Azám, de a királyfinak sem volt maradása a templomban. Egyszeriben kijött az inasával, s szalasztotta Hamupipőke után, hadd nézze meg: hová tér be. De Hamupipőke az ő kicsi rézpapucsában olyan sebesen ment, mint a szél. Egy pillantás alatt eltűnt az inas szeme elől, s hiába nézett be minden udvarra, minden házba, Hamupipőkét sehol sem találta meg. Aközben hazaértek a leányok, s mondották nagy dicsekedéssel: - Hej, mit láttunk mi, Hamupipőke! Ha te azt láttad volna! - Ugyan mit láttatok? - kérdezte Hamupipőke. - Ott volt a királyfi a templomban, aztán ott volt valami királykisasszony, de olyan szép, mint égen a ragyogó csillag. - Ó, én azt jól láttam - mondotta Hamupipőke. - Ugyan honnét láttad volna? - Honnét?! Felmentem a lajtorján a kémény mellé, s onnét néztem, míg az utcán szépen végigsétált. - Úgy! Hát te a kéményen mászkálsz, ahelyett hogy a búzát tisztítanád? Mondotta Hamupipőke szép csendesen: - Ó, ne féljetek, megtisztítottam én a búzát is. A leányok majd megpukkadtak mérgükben, mikor látták, hogy egy szem konkoly sincs a búzában - de olyan tiszta, mint az arany. Nagy mérgükben diribdarabba vagdalták a lajtorját, hogy többet a kéményhez föl ne mászhasson, s délután, mikor vecsernyére mentek, két véka konkolyos búzát öntöttek ki az udvarra, hadd tisztítsa meg Hamupipőke. Azzal elmentek a templomba, leültek az első székbe nagy cifrán, kényesen, mint két páva, s illegették-billegették magukat, hátha valahogy rájok tekintene a királyfi. Mert a királyfi délután is elment a templomba, hadd lássa, ott lesz-e ismét Hamupipőke. De Hamupipőke akkor még ott ült az udvaron, sírdogált, kesergett magában, hogy mindenki mehet templomba, csak ő nem. Egyszer segítettek rajta a galambok, de vajon másodszor eljönnek-e? No, nem kellett sokáig keseregnie, kétannyi fehér galamb szállott le, mint amennyi délelőtt. A csőrüket beleütögették a búzába, s egy szempillantás múlva egy szem konkoly nem sok, annyi sem volt benne. Azzal, huss! Elrepültek. Hamupipőke pedig elővette a második diót, hátha abban is talál valamit. Hiszen talált is abban olyan szép ezüstköntöst, hogy királykisasszonynak sem lehetett annál különb. Mindjárt fölvette magára, s ment a templomba. Haj, uramistenem, mikor belépett a templomba, minden szem őreá esett, még a pap is megakadott az imádságában, s a két csúnya leány illegethette magát, mert a királyfi csak Hamupipőkére nézett, le sem vette róla a szemét. De Hamupipőke másodszor sem várta meg a prédikáció végét, hirtelen fölkelt a helyéről, s kiillant a templomból, mint a tünemény. Utána a királyfi az inasával, végig a falun, de hiába szaladtak. Hamupipőke másodszor is eltűnt a szemük elől. Jönnek haza a leányok, mondják nagy dicsekedéssel: - No, Hamupipőke, sajnálhatod, hogy nem lehettél a templomban! Megint ott volt a királyfi s egy még szebb királykisasszony, mint amilyen délelőtt volt. - Ó, én jól láttam azt a királykisasszonyt - mondotta Hamupipőke. - Ugyan honnét láttad volna? - Fölállottam a kerítés tetejére, s onnét jól láttam, amint végigsétált az utcán, színezüst ruhában, színezüst köntösben. - Úgy! Hát a búzát megtisztítottad-e? - Ott van, nézzétek, azt is megtisztítottam. Majd megette a méreg s a bosszúság a leányokat. Befedték tövissel a kerítést, hogy többet ne állhasson reá Hamupipőke, s következő vasárnap négy véka konkolyos búzát öntöttek az udvarra, hadd legyen, amivel bajlódjék, kínlódjék. No, elmennek a leányok a templomba, Hamupipőke otthon maradt, s szemelgetni kezdi a búzát, de még jóformán belé sem kezdett, jöttek a fehér galambok nagy szárnycsattogtatással, annyian voltak, hogy alig fértek az udvaron, s egy percet, kettőt alig voltak ott - tisztára vált a búza, mint a színarany, s azzal továbbrepültek. - Ó, édes Istenem - fohászkodott Hamupipőke -, csakhogy ismét megsegítettél! Azzal mindjárt feltörte a harmadik diót is, hadd lássa, mi lehet abban. Volt, ami volt az első s a második dióban, de a harmadikból olyan aranyköntös kerekedett ki, hogy ragyogott, mint a nap; suhogott, mint a selyem, s mikor Hamupipőke magára vette, s a kicsi tükör elé állott, magamagát sem ismerte meg. Bemegy a templomba, s hát amint belép, felállanak a népek, földig hajolnak előtte, még a nénjei is, pedig azokat ugyancsak ölte a bosszúság, mert vagy nézett reájuk a királyfi, vagy nem addig, mostantól kezdve csak Hamupipőkét nézte. Hamupipőke most sem várta be a prédikáció végét, hirtelen kifordult a templomból, szaladott hazafelé, de mégsem olyan gyorsan, mint azelőtt, s a királyfi inasa látta messziről, hogy melyik kapun fordult be. Odaszaladott, s a kapufélfa hasadékába beleszúrt egy aranyrózsát, hogy arról megmutathassa a gazdájának, hol lakik az a szépséges szép leány. Visszamegy az inas, jelenti a királyfinak, hogy mit látott, mit csinált. - Jól van - mondja a királyfi -, gyerünk haza, hadd fogatok be hatlovas hintóba, s úgy megyünk annak a leánynak látogatására. Aközben a leányok is hazamentek a templomból, s már a kapuból kiabálták Hamupipőkének: - Hej, Hamupipőke, búsulhatsz, hogy nem voltál a templomban! Ott volt megint az a szép királykisasszony, mégpedig színarany köntösben. - Ó, én jól láttam - mondotta Hamupipőke. - Ugyan honnét láttad? - Honnét? Felmásztam az eperfára, s jól láttam onnét. - Úgy... te az eperfára mászkálsz? Bizonyosan meg sem tisztítottad a búzát. - Dehogynem, dehogynem, nézzétek csak, egy szem konkoly sincs benne. Mérgelődtek, bosszankodtak a leányok, s mérgükben kivágatták az eperfát, hogy többet ne mászhasson reá Hamupipőke. De már ezt megsokallotta Hamupipőke édesapja is, mondotta a leányoknak: - Látom, hogy nem élhettek egymással békességben, elválasztlak egymástól. Azzal vitte Hamupipőkét a falu végére, s ott egy öregasszonynak a gondjára bízta. Alig ment el Hamupipőke hazulról, jött a királyfi hatlovas hintón. Be egyenesen a kapun, amelyiknek a félfájába az inas beszúrta volt az aranyrózsát. Bemennek a házba, de Hamupipőkét nem látják sehol. Kérdi a királyfi az asszonyt: - Hol a leányod, jó asszony? - Ó, felséges királyfi! Van nekem kettő is, mindjárt beszólítom. Beszólítja a leányait, de a királyfi elszomorodott, s mondta: - Egyik sem az, akit én keresek. Hát nincs még egy lányod? - kérdezte a királyfi. - Nincs nekem, felséges királyfi, nem is volt soha. Kimegy nagy búsan a királyfi, végigmennek a falun; benéznek minden udvarra, beszólnak minden házba, sehol sem találják a szép Hamupipőkét. A falu végén, abba a kicsi házba, ahol Hamupipőke lakott, be sem akartak nézni; mégis meggondolkoznak, bemennek, s kérdik az öregasszonyt: - Van-e magának leánya, néne? - Nincs nekem, lelkem, nem is volt soha. - Hát valaki másnak a leánya nincsen-e a háznál? - Van, felséges királyfi, itt lakik nálam egy szegény leány, de bizony az nem is érdemes a megtekintésre. Mondotta a királyfi: - Már érdemes, nem érdemes, én megtekintem. Abban a pillanatban kilép az ajtón Hamupipőke színarany köntösében. Hej, ámult-bámult az öregasszony, meg sem ismerte Hamupipőkét ebben a köntösben. Odament a királyfi, megfogta a kezét, s mondá lelkes szóval: - Te vagy az! Te vagy az, akit én keresek! Ülj fel a hintómba, viszlek a palotámba. Légy a feleségem! Mindjárt felültek a hintóba, meg sem is állottak a király váráig. Egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat laktak, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
Kijelentkezve
Mese
Utolsó módosítás: Menon (2019. 09. 30. - 15h54)
Kijelentkezve
Sziasztok. Én is jelentkezek.
Mese: Zöld Péter
Karakter: Rózsa bokor
Spoiler (A megtekintéshez kattints ide!)
Volt egyszer hetedhét országon is túl, még azon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy nagy tanya. Abban a tanyában éldegélt egy család, a szülők meg a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány. Ezért amikor az asszony meghalt, az ember megnősült újból, hogy legyen, aki a gyerekeket nevelje. De az új asszony nem állhatta a két gyereket, s mérget tett az ételükbe. Amikor a gyerekek odaültek ebédelni, egy fehér galamb leszállott az ablakra, és azt mondta: - Gyerekek, ne egyetek ebből a levesből, mert méreg van benne, hanem menjetek, amerre láttok a szemetekkel. Akkor a gyerekek sírni kezdtek, és éhen elindultak. Ment Zöld Péter meg a húga, mendegéltek, egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Hát egy halacska kinn maradt a tengerből a szárazon, és már egészen elveszett. - Végy fel, Zöld Péter, vessél a tengerbe, s jótettedért jót várj. A legényke nagyon szívesen megtette. Ment, mendegélt. Hát egyszer megint hallja, hogy valaki kiabál: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Egy kis madár hívta Zöld Pétert. Elszakadt a többi madártól, könyörgött neki: - Zöld Péter, tégy fel az ágra, hogy reppenjek tovább a többi madárral! Zöld Péter feltette az ágra, s azt mondta neki a kis madár: - Köszönöm, jótettedért jót várj. Akkor megint ment tovább. Ment, mendegélt, s megint csak hall valami kiabálást: - Zöld Péter, Zöld Péter, gyere ide! Akkor egy rózsabokor hívta. Már egészen kiszáradt. Megkérte szépen, hogy locsolja meg, meg is locsolta. - Na, Zöld Péter, jótettedért jót várj. Hát akkor Zöld Péter elindult, ment megint, betért egy városba. Mikor odaért a királyi kapu elébe, akkor már mondták neki: - Gyere, Zöld Péter, gyere, mert kilencvenkilenc fej a karóban, a tied lesz a századik! Megijedt Zöld Péter, de úgy is bement. Megtudta, hogy a királyleány akart volna férjhez menni, de olyan fiúhoz, aki úgy elbújik előle, hogy ő meg nem látja soha. Bement Zöld Péter, megvacsorázott, és megparancsolták neki, hogy három reggel bújjon el úgy, hogy a királylány meg ne lássa, mert ha nem, fejét veszik. De ha nem látja meg, akkor az övé a királylány és a fele királyság. Hát az első reggelt megérte Zöld Péter, elindult. Sírt, sírdogált és gondolta, hogy istenem, éppen csak hogy elszökött a mostohájától, és most mégis mire akadt! Hova bújjon ő el? Hát elébe jött a hal. - Miért sírsz, te Zöld Péter? - Azért sírok - mondja -, mert a király azt mondta, hogy ha három reggel el nem bújok úgy, hogy az ő lánya ne lásson meg, akkor fejemet veszi. Kitátotta a száját a hal, és azt mondta Zöld Péternek: - Bújj be ide, Zöld Péter. Zöld Péter bebújt, és a halacska lebújt a tengernek a fenekére, még oda is a homokba beásódott. A királylány kiállott a folyosóra, megtörölte a szemét, és azt mondta: - Gyere elő, Zöld Péter, a halnak a szájából, a tengernek a fenekéről, a homokból beásódva. Meglátta. Hát Zöld Péter előjött, kijött a partra, és kiszállt a halnak a hasából nagy búsan, és elment a királyi palotába. Másnap reggel megint csak elindult nagy bánatosan, s azt mondja: - Hova bújjak én, hova bújjak én? Elébe állott a kis madár. - Miért sírsz, Zöld Péter? - Hogyne sírnék, ha még holnap reggel is el nem bújok, hogy meg ne lásson a király leánya, akkor fejemet veszik. Hát a kis madárka kiterítette a szárnyát, s azt mondta: - Bújj a szárnyam alá. Felreppent a napnak a háta mögé. És a királyleány kijött a folyosóra, megtörölte a szemét, és már meg is látta. - Gyere elő, Zöld Péter, a napnak a háta mögül, a madárnak a szárnya alól. Leszállott a madár, és a szárnya alól előengedte Zöld Pétert. Hazament Zöld Péter megint bánatosan, s másnap reggel megint elindult. De már akkor nagyon sírt: - Hát elbújtam én ezen a két reggel valahogy, de most már nem bírok elbújni. Jaj, jaj, jaj, mi lesz velem?! Elébe jött a rózsabokor. - Miért sírsz, Zöld Péter? Ne búsulj egyet se, majd én jól el duglak. Elmentek a királyi palota elé, éppen a folyosó elé, ahol jön ki a királyleány, oda letelepedett a rózsabokor, s azt mondta Zöld Péternek: - Bújj a közepembe - és úgy kinyílott, hogy fényesebb volt a napnál. Kijön a királyleány reggel, törüli a szemét, és vigyázkodik tengereken, országokon, egekben, sehol sem látja Zöld Pétert. - Hát, édesapám, úgy elbújt Zöld Péter, hogy sehol sem látom. - Töröld meg a szemedet, te leány - azt mondja a király -, szeretnél, ugye, férjhez menni? Megint csak néz a királyleány, törüli a szemét, vigyázkodik, de hiába. Egyszer csak megunta nézni, nem látta sehol, kezdte kiabálni: - Gyere elő, Zöld Péter, gyere elő, akárhol vagy, nem látlak sehol. S akkor végre kijött a rózsabokorból Zöld Péter, és mindjárt megtartották a lakodalmat. A fele királyságot is megkapta, és három napig tartott a lakodalom. Én is ott voltam, jót mulattam, egy nagy csontot kaptam, a laskalé majdnem elütött.
Utolsó módosítás: Kalit (2019. 10. 01. - 18h45)
Kijelentkezve
Sziasztok! Én is szeretnék jelentkezni. Az általam választott magyar népmese a Marci és az Elátkozott királylány.
Én a meséből a békát hoztam el.
Spoiler (A megtekintéshez kattints ide!)
https://youtu.be/f1uVRYufV7w
Marci és az elátkozott királylány
Volt egyszer egy szegény ember, annak pedig három fia. A legfiatalabbat Marcinak hívták. Amikor a gyerekek felnevelkedtek, azt mondta nekik az apjuk:
- No, fiaim, eleget pusztítottátok itthon a kenyeret! Most már dolgozni is tudtok; menjetek szolgálatot keresni! Egy esztendő múlva mindenki hozzon magával egy öltöztet ruhát. Most menjetek isten hírével.
A fiúk szót fogadtak, s mindhárman elindultak. Útközben egy nagy fához értek. Itt az út háromfelé ágazott. Elbúcsúztak egymástól, s mindegyik ment a maga útján.
A mi Marcink is megy, mendegél, s egyszer egy erdőbe ér. Jön vele szembe egy nagy varacskos béka, s megszólítja:
- Tudom, hogy szolgálatot mégy keresni! Állj be hozzám, nem bánod meg!
Egyéb dolgod nem is lesz, mint egy öl fát összefűrészelni, összevágni, engem meg este ágyba tenni, reggel kiemelni. Vállalod?
- Vállalom hát! Olyan mindegy, hol szolgálok. – Azzal a béka tenyerébe csapott, s ott maradt.
Letelt az egy esztendő. Nem volt rossz gazda béka. Az utolsó nap azt mondja:
- No, Marci becsülettel szolgáltál! A testvéreid is viszik haza az új ruhát. De te ne törődj vele! Menj a kamrába, válaszd ki azt, ami neked tetszik!
Marci kiválasztott egy igen szép ruhát, s vitte haza. A fánál összetalálkozott a testvéreivel:
- No, te kinél szolgáltál, Marci?
Egyéb se kellett nekik, mikor megtudták, hogy Marci egy békánál szolgált. Majd hanyatt vágódtak a nevetéstől. Bezzeg nem nevettek, amikor a ruhát meglátták. Kiverte őket a sárga irigység!
Maradtak otthon egy ideig, de tavasszal megint azt mondja nekik az apjuk:
- No, fiaim! Ideje, hogy újra szolgálatot keressetek. Ebben az évben borért szolgáljatok!
A fiúk el is mentek. A fánál megint elbúcsúztak. Mindenki ment a maga útján. Az erdőben ott volt már a béka:
- Gyere hozzám, Marci! Most se lesz nehezebb a szolgálat!
Megszokta már a békát Marci, ment is szívesen. Ahogy az esztendő letelt, azt mondja a béka:
- No, Marci, viszik a bort a bátyáid! De ne törődj semmivel! Keress egy üveget, és menj le a pincébe. Amelyik tetszik, abból vegyél. Ha odahaza csúfulnak, vedd elő az üveget, és öntsd a bort egy hordóba. Tudom, nem csúfolnak többé.
Letelt az esztendő, hát megint csak összetalálkoztak a keresztútnál.
Marcit, mindjárt elővette őket a nevethetnék:
- Na, nem valami nagy gavallér az a te békád! Nem tellett neki többre egy nyamvadt üvegnél!
Marci nem szólt semmit. Otthon elővette a legnagyobbik hordót, és öntötte bele a bort. A testvérei most se hagyták szó nélkül:
- Nem lenne jó egy kisebb hordó, Marci? – csúfolták.
Na, nem sokáig! Még a szemük is fönnakadt a nagy csudálkozástól, mikor sehogy se akart kifogyni az üvegből a bor. Hát még amikor ittak belőle! Marci borához képest mindkettőé csak savanyú vinkó volt.
Megint csak pihentek egy ideig, mikor az apjuk ismét szolgálni küldte őket.
- Most már ruhátok is, borotok is van a lagzira, most már feleséget szerezzetek!
Csakúgy, mint előbb, elváltak a keresztútnál. Marci ment a békájához, a két idősebb, meg ki tudja, hová. Azt mondja a Marcinak a béka:
- Becsülettel megszolgáltad ezt az évet is! Most azonban jól vigyázz! Fogd össze az ágyruhámat, és vidd fel a farakásra! Aztán engem is vigyél fel, és ültess a tetejére.
Marci szót fogadott, s a békát is szépen felrakta. Akkor leszólt onnan a gazdája:
- Most keress egy jó seprűt! Gyújtsd meg a farakást! Mikor a fa égni kezd, látod majd, hogy minden oldalról békák ugrálnak a tűz felé. Te csak annyit tégy, hogy a seprűddel mind söpörd bele a tűzbe. De jól vigyázz, egy se menekülhessen el, mert abból nagyon nagy baj lehet.
Könyörgött Marci a békának, hogy jöjjön le a fa tetejéről. Nem hallgatott rá. Csak meg kellett gyújtania a farakást!
Volt is riadalom. Annyi volt a béka, alig győzte Marci a tűzbe söpörgetni őket. Leégett estére a fa. A sok béka meg Marci békagazdája is odalett. Búsult Marci nagy keservesen. Hiába volt a gazdája béka, mégis nagyon megszerette, mert igen jól bánt vele. Nagy kesergés közben nyomta el az álom.
Reggel, ahogy kinyitotta a szemét, hát egy igen-igen szép lány állt az ágya mellett. Már a ruhájáról látszott, hogy királylány.
- Köszönöm, Marci, hogy megmentettél! Amíg nem akadt egy becsületes legény, aki mindent megtesz, amit csak parancsolok, békának kellett lennem egész háznépemmel együtt. Most te feloldottál az átok alól.
Megdobogott Marci szíve! Igen-igen szép volt a leány, olyan szépet még nem látott egész életében. A királylány meg a nyakába ugrott, s azt mondta:
- Viszik már a testvéreid haza a feleségüket. De te ezzel ne törődj. Menj le az udvarra, fogj be a legszebbik hintóba. Mire hazaérnek, mi is ott leszünk!
Ott is voltak. Volt is nagy csudálkozás meg irigykedés. De Marci jó testvér volt. Mindegyik bátyjának adott három zsák aranyat, ő meg megesküdött a királykisasszonnyal, s elment királynak. Ha már jobb foglalkozást nem talált magának, ezzel is meg lehetett elégedve.
Utolsó módosítás: Favilili (2019. 10. 01. - 20h49)
Kijelentkezve
Sziasztok!
Én is nevezek, Az aranytollú madár című mese által inspirált karakterrel. Alapvetően magát az aranytollú madarat hivatott szimbolizálni, de egyúttal több a mesével kapcsolatos elemet is belecsempésztem (aranyhajú gyerekek, világ zengő fája, világ szépen szóló madara, világ ezüsttava). Íme!
Az aranytollú madár
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl: volt egyszer egy fiatal király s annak egy szép felesége.
Még egy esztendeje sem múlt a házasságuknak, háborút üzent a szomszéd ország királya, és a fiatal király keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, s ment a háborúba.
Telt-múlt az idő, a háború sokáig tartott, s azalatt a királynénak két szép aranyhajú gyermeke született. Fiú volt az egyik, leányka a másik. De a királyné meg sem láthatta a szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vénasszony, akit a király a felesége mellett hagyott, amíg oda lesz a háborúban, éjnek idején, amint a gyermekek megszülettek, kilopta őket a palotából, beletette egy kosárba, elvitte az erdőbe, s ottan egy fa alá letette.
Reggelre visszatért az öregasszony, s mondja neki a királyné:
- Jaj, hallgasson ide, öreg szülém, milyen csudálatos álmot láttam az éjen! Azt láttam álmomban, hogy két aranyhajú gyermekem született.
Mondotta az öregasszony:
- Az bizony elég csodálatos álom, felséges királyné, mert be is teljesedett, de nem aranyhajú királyi gyermekeket, hanem két szörnyeteg teremtést találtam az ágyában, s hogy meg ne irtózzék tőlük, ha felébred, elvittem az erdőbe, s ott elpusztítottam.
Sírt a szegény királyné, de aztán mégiscsak köszönte az öregasszony jóságát. Ha már úgy volt, jobb volt, hogy meg sem látta a szörnyeteg teremtéseket, s még jobb, hogy a király nem látja meg - ne is tudjon róluk.
Hej, pedig ha tudta volna, hogy a vénasszony boszorkány volt valóképpen, s azt szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül! De a királyné erről semmit sem tudott.
Hát azalatt az erdőben mi történt? Az történt, hogy ahová a gyermekeket letette a boszorkány, arra ment egy fehér szarvas, szarvánál fogva fölvette a kosarat, s vitte a gyermekeket az erdőn át. Ment, mendegélt a szarvas, aztán megállot egy csorgós kútnál, ott háromszor egymás után nagyot bődült, hogy csak úgy zengett belé az erdő.
Egyszerre csak honnét, honnét nem, elélibbent egy tündérleány, lekapta a kosarat a fehér szarvas szarváról, és eltűnt a sűrű rengetegben. Ez a tündérleány az erdők leánya volt. Ott lakott az erdőben, mégpedig gyémánt palotában, egyes-egyedül. No, most már nem volt egyedül.
Örült is a gyermekeknek, hogy nem találta helyét nagy örömében. Úgy dajkálta őket, mintha édesgyermekei lettek volna.
Telt, múlt az idő, a gyermekek már hétesztendősek voltak, s egyszer az erdők leánya elküldi a fiút egy korsóval, hogy hozzon vizet a csorgós kútról - de meghagyta erősen, hogy sokáig ne maradjon, siessen vissza a palotába, a korsóra pedig úgy vigyázzon, mint a szeme fényére.
Elmegy a fiú a csorgós kúthoz, s amint éppen vizet akarna meríteni, látja, hogy egy aranytollú madárka mind ott repked fölötte. Mindjárt félbehagyta a vízmerítést - szerette volna megfogni a madarat, kapkodott utána a kezével, a kalapjával, még a korsójával is, de hiába, az aranytollú madár csak ingerkedett vele. Megcsapta a szárnyával a fiú arcát, s mikor éppen meg akarta fogni, huss! följebb reppent. Aztán ismét lecsapott a madárka, csalogatta a fiút, addig s addig, hogy a fiú utána dobta a korsót. Haj Istenem! De lett erre sírás. Most ő mit tud csinálni? Ha korsó nélkül megy haza, megveri az anyja!
Ezalatt az erdők leánya nem tudta elgondolni, hová maradhat ilyen sokáig a fiú, utána küldötte a kisleányt, de ennek is egy korsót adott a kezébe, s ugyancsak a lelkére kötötte, hogy egy szempillantás alatt mind a ketten otthon legyenek.
Odamegy a kisleány, s hát a testvére sír keservesen.
- Hát te miért sírsz?
- Jaj, hogyne sírnék, lelkem testvérem! Látod azt a szép aranytollú madarat? Meg akartam fogni, s eltörött a korsóm.
Abban a pillanatban ismét lecsapott az aranytollú madár, s meglegyintette a kisleány arcát.
- Jaj de szép! Jaj de szép! - kiáltotta a kisleány, - s utána kapott a madárnak. De ahogy utána kapott, puff! kiesett a korsó a kezéből, s eltört az is. De még csak most volt igazi sírás, de olyan, hogy aki hallja történetesen, megesik a szíve rajtuk.
- Jaj, édes Istenem! - sírtak a gyermekek -, most hogy menjünk vissza anyánkhoz?
Amint így keseregnek, egyszerre csak megszólal a madár:
- Ne sírjatok, gyerekek! Az, aki titeket felnevelt, nem édesanyátok. A ti édesanyátok ezen a rengeteg erdőn túl lakik, s ennek az országnak a királynéja. Csak gyertek mindenütt utánam, amerre én repülök. Nem viszlek egyenesen haza, mert még valamiképpen elpusztítana az a boszorkány, aki az erdőbe hozott, de ne búsuljatok, majd reátok talál a ti édes szülétek. - Repült a madár keresztül az erdőn szép csendesen, s mentek utána a gyermekek. Mikor aztán az erdő széléhez közeledtek, egyszerre csak lecsapott a madár a földre, s mondta a gyerekeknek:
- Gyertek ide, gyertek! Ezt az almát s ezt a vesszőt vegyétek fel.
Odaszaladnak a gyermekek, s hát mi van ott: egy gyémántalma s mellette egy aranyvessző!
Az egyik felveszi az almát, a másik a vesszőt, aztán a madár tovább száll, a gyermekek meg mindenütt utána. Kiérnek az erdőből, rengeteg nagy pusztaságra érnek, rengeteg nagy pusztaságnak a közepén leszáll az aranytollú madár, s mondta a gyermekeknek:
- No, gyerekek, ezt az almát üssétek meg a vesszővel, s olyan gyémántpalota kerekedik itt, hogy csodájára jár majd az egész világ. A palota hetvenhetedik szobájában egy képet találtok a falon, az az édesapátok s édesanyátok képe lesz. Azt a képet sűrű fátyollal takarjátok le, majd eljön aztán az apátok s az anyátok, s megkérdik tőletek, hogy mi van a fátyol alatt. Ti csak mutassátok meg bátran, abból rátok ismernek, s minden jóra fordul.
Többet nem mondott az aranytollú madárka. A gyermekek megköszönték irántuk való jóságát, s azzal az aranytollú madár visszarepült a rengeteg erdőbe.
Amint a madár elrepült, a gyermekek letették a gyémántalmát a földre, rásuhintottak az aranyvesszővel, s ím, kerekedett belőle egy olyan gyémántpalota, hogy szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól.
Fölmennek a gyémántgrádicsokon, végigsétálnak a szobákon, de mi minden volt azokban a szobákban, Istenem, azt emberi száj nem tudná elé mondani. Aranylócák, gyémánt almáriumok, ezüstasztalok, ezüstasztalokon aranytálak s poharak, s volt étel-ital, minden, ami jó megenni való. Maradhattak itt akár örök életükre, a sok drága jóból ki nem fogynak soha. Eltelt egy hét, el talán kettő is, amíg minden szobát bejártak, s míg mindent jól megcsudáltak, úgy értek a hetvenhetedik szobába, a legutolsóba. Abban nem volt egyéb a képnél.
Haj, de megörültek ennek a képnek. Csókolták százszor, ezerszer, aztán sűrű fátyollal szépen betakarták, s többet nem volt nyugodalmuk, várták éjjel-nappal az édesanyjukat s az édesapjukat.
Eközben nagy híre ment a gyémántpalotának, jöttek a csudájára mindenfelől. Mindenki jött, csak a király nem.
Hanem addig beszéltek a fülébe az udvarbeli népek, hogy így, hogy úgy, nézze meg, mert olyan szép palotát világon való életében még ő sem látott - hogy ő is elszánta magát a palota látására. Észrevette ezt a boszorkány, megsejdítette a gonosz lélek, hogy abban a palotában a király gyerekei laknak, s most azon kezdett mesterkedni, hogy a királyt visszatartsa. Fogta magát, valami port vetett a király kávéjába, s a király attól olyan rosszul lett, hogy nem mehetett el, pedig már elé is állott a hatlovas hintó.
Mondja a boszorkány a királynak:
- Ó, hagyja el, felséges királyom, minek is menne oda, majd én elmegyek, megnézem, s szegről végre mindent elmondok felségednek.
-Jól van – mondja a király - , hát eredj, nézd meg.
Elmegy a vén boszorkány a hatlovas hintón, behajtat a palota kapuján, a gyermekek elébe mennek, s fogadják nagy tisztelettel. Járnak-kelnek a kertben, mindent megmutogattak a vén boszorkánynak; aztán felvezetik a palotába, végigvezetik a szobákon, csak éppen a hetvenhetedikbe nem vezették be.
- Ördög fajzatjai - mormogta magában a vén boszorkány -, tudom, hogy mit rejtegettek ottan, de csak várjatok. - Aztán kimentek a palotából, s mikor leértek a kertbe, azt mondta a vén boszorkány:
- Hiszen szép, szép a palota, szép a kert is, de akkor volna csak igazán szép, ha ide hoznátok a világ zengő fáját.
Többet nem szólt a boszorkány, elhajtatott, mint a fergeteg, s a gyerekek magukra maradtak, de ettől a pillanattól kezdve a fiúnak nem volt nyugodalma.
Azt mondta a húgának:
- Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg a világ zengő fáját meg nem találom.
Hiába beszélt a húga, hogy ne menjen, van elég fa az ő kertjükben, szebbnél szebb, a fiúnak nem volt maradása: elindult hetedhét ország ellen. Ment, mendegélt a királyfi hegyeken-völgyeken által, hét nap, hét éjjel meg sem állt, s akkor ért egy fekete várba. Ennek a várnak a kapuja előtt egy nagy fekete ördög állt strázsát. Rákiáltott a királyfira:
- Hé, megállj! Ki vagy? Mit akarsz?
Mondta a királyfi:
- Én a világ zengő fáját keresem, nem tudna-e kend útba igazítani?
Mondotta az ördög:
- Sok mindent láttam s hallottam, de a világ zengő fájának hírét sem hallottam. De innét hét mérföldre van még egy ilyen fekete vár, az előtt az egyik bátyám áll strázsát, menj oda, hátha útba igazít.
Tovább ment a királyfi, elért ahhoz a fekete várhoz, s hát csakugyan ott áll a kapuja előtt egy nagy fekete ördög, s rákiált az is:
- Hé, megállj! Mit akarsz?
Mondja a királyfi, hogy mit akar.
- Hírét sem hallottam, fiam. Talán a bátyám tud róla. Eredj, megtalálod hét mérföldre innét, az is strázsát áll egy ilyen vár előtt, mint én. Az mindent tud, kérd meg szép szóval, talán útba igazít.
Megy a királyfi a harmadik várhoz, de már messziről megfenyegette az ördög:
- Ide ne jöjj, ha az életed kedves!
- De ha már eddig eljöttem - mondotta a királyfi -, egy életem, egy halálom, nem fordulok vissza.
Ment nagy bátran az ördög elé, köszöntötte illendőképpen.
Rákiált az ördög:
- Mondtam, ugye, hogy ne jöjj ide. Mit akarsz?
Mondotta a királyfi szelíden:
- Ne haragudjék kend, a világ zengő fáját keresem, ha tudja, merre van, igazítson útba, ha nem tudja, Isten áldja, megyek tovább.
Tetszett az ördögnek ez a bátor beszéd, s mondotta a királyfinak:
- Megállj, fiam, megállj! Jó helyen kereskedel: itt van a világ zengő fája, ebben a várban. Csak vidd el, ha embere tudsz lenni, én már úgyis meguntam a zengését. Nesze, itt egy aranyvessző, ezzel sújtsd meg a vár hetedik kapuját, arra a kapu megnyílik, te szaladj be, ne nézz se jobbra, se balra, hívnak, csalogatnak szebbnél szebb asszonyok s leányok, hogy maradj ott, de te rájuk ne nézz, se rájuk ne hallgass, hanem szaladj a kert közepére, ott van a világ zengő fája, színarany az ága, levele, mindene, s olyan szép nótákat zeng, hogy a szíved majd meghasad belé, de te meg se állj, hanem háromszor kerüld meg visszafelé, aztán szaladj ki, ahogy tudsz, mert ha az orrod előtt becsapódik a kapu, ott maradsz örök életedre.
A királyfi mindenben megfogadta az ördög szavát. Bement a várba, s szaladtak elébe a szép asszonyok s lányok, hívták, csalogatták édes szóval, de ő meg sem állot, félre sem pillantott, futott egyenest a világ zengő fájához, háromszor megkerülte visszafelé, aztán uccu neki, vesd el magad, ki a várból, mintha szemét vették volna ki. Éppen jókor ért ki, mert mindjárt becsapódott a kapu rettentő döndüléssel - ott is maradt a csizmája sarka.
Ment a királyfi, meg sem állot hazáig, s hát mire hazaért, ott volt a kert közepében a világ zengő fája. Zengett, zúgott, elhallott a zengése messze földre, s jöttek a népek mindenfelől, látni s hallani a nagy csudát.
Meghallotta a fa hírét a király is.
- No - mondotta -, most már csakugyan elmegyek.
De az istentelen boszorkány megint valami port kevert a kávéjába, s a királynak most is otthon kellett maradni.
Akkor bement hozzá a boszorkány, s mondotta:
- Én nem is tudom, minek kívánkozik felséged az után a fa után. Majd én megnézem minden ága-bogát, levelét, s amit láttam, mindent elmondok felségednek, tövéről hegyére.
Hát jól van, a király otthon maradt, a boszorkány elment. A gyermekek fogadják, s mutatják nagy örömmel a világ zengő fáját. Majd megpukkadt a boszorkány a bosszúságtól, de jó arcot mutatott, s mondotta a királyfinak:
- No, ez igazán szép fa, de még csak az volna szép, ha ezen a fán énekelne a világ szépen szóló madara.
Ahogy elment a vén boszorkány, indult a királyfi is. Egyenesen azon az úton ment, ahol először járt. Ment az első fekete várhoz, onnét az ördög utasította a másodikhoz, a második a harmadikhoz.
- Hát te mit akarsz itt megint? - kérdezte az ördög.
Mondotta a királyfi:
- Én a világ szépen szóló madarát keresem - ugyan bizony, hallotta-e hírét?
- Nemcsak hírét hallottam, hallom a hangját is mindennap. Meg is untam már, vigyed, ha tudod. Megtalálod a várnak a nyolcadik szobájában, abban a szobában annyi az aranykalitka, hogy esztendeig sem győznéd megszámlálni. Ezekben a kalitkákban szebbnél szebb aranytollú madarak énekelnek, de te ezekre rá se nézz, mert a világ szépen szóló madara rozsdás kalitkában van, s ha amiatt ott hagynád, bizony mondom neked, élve nem kerülsz ki a várból.
Fogadkozott a királyfi, hogy így, meg úgy, nem bánja, tőle ugyan ellehetnek a többi madarak - rájuk sem néz. Hanem mikor bement a nyolcadik szobába, amennyi madár volt, mind énekelt - csak az nem, amelyik a rozsdás kalitkában volt.
Gondolja a királyfi:
-Ej, ez nem lehet a világ szépen szóló madara.
Hirtelen lekapott találomra egy kalitkát, s szaladt ki az udvarra, de ott meg is állott mindjárt, mintha odacövekelték volna. Amint az udvarra ért, egyszeriben kőbálvánnyá változott.
Várja, várja a királykisasszony a bátyját, de hiába várja. Õ bizony, mit gondol, mit nem magában, bezárja a gyémántpalotát, s elindult a bátyja után. Ment egyenesen azon az úton, ahol a bátyját elindulni látta, s addig ment-mendegélt, míg az első fekete várhoz nem ért. Ott állt az ördög most is, és megszólította a leánykát:
- Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár?
- Jaj, ne is kérdje, ördög bácsi! A bátyámat keresem, aki elment a világ szépen szóló madaráért, s valahol elveszett szegény.
Mondta az ördög:
- Én láttam, amikor itt elment, beszéltem is vele, de visszajönni csakugyan nem láttam. Eredj a bátyámhoz, hét mérföldre van innét a vára, hátha az többet tud, mint én.
Ment a szegény leány, el is ért a második várhoz, de az az ördög sem tudott többet mondani.
Ment a harmadikhoz, az már megmondta az igaz valóságot.
- Jó helyen jársz, húgocskám! Itt van a bátyád, csak eredj be a várba, megtalálod kőbálvány képében. Ha szavamat nem fogadta, hát úgy vette hasznát. Ha te reám hallgatsz, a világ szépen szóló madarát is megkapod, s a bátyádat is megszabadíthatod. Szaladj be a nyolcadik szobába, akaszd le hirtelen a rozsdás kalitkát, azzal szaladj ki, a kőbálványt háromszor visszafelé kerüld meg, aztán vissza se nézz, szaladj, ahogy tudsz, meg se állj hazáig.
Bemegy a királykisasszony, látja a bátyját kőbálvány képében, majd megszakadt a szíve, de mégsem állottt meg. Futott a nyolcadik szobába, ott sem nézett sem jobbra, sem balra. Tőle ugyan csilloghattak-villoghattak az aranykalitkák, énekelhettek az aranytollú madarak, csak a rozsdás kalitkát nézte, s amint meglátta, lekapta a szegről; szaladt ki, ott kint a kőbálványt háromszor megkerülte visszafelé, s aztán vissza sem nézett, futott ki a vár kapuján. Így is éppen akkor döndült be a kapu, mikor kilépett, oda is szakadt egy darab a szoknyája széléből. Ott elbúcsúzott az ördögtől, el a másiktól, el a harmadiktól, s ím, halljatok csudát, mikor hazaért, már otthon volt a bátyja. Egyszeriben feleresztették a világ szépen szóló madarát a világ zengő fájára, de olyat még a világ nem hallott, mikor egyszerre zengett a fa, s énekelt a madár.
A fának a zengése, a madárnak az éneke elhallott a világ végére. De jöttek is a népek a világ minden tájékáról, annyian jöttek, hogy nem fértek az udvaron, a kertben, a palotában.
Mikor a király meghallotta a világ szépen szóló madarának az énekét, kikiáltott a kocsisnak, hogy fogjon be a hatlovas hintóba, meg kell, hogy nézze azt a csudát.
Hanem az a vén gonosz lélek harmadszor is megrontotta a királyt. Nagy nehéz betegség verte le a lábáról, hétszer is kirázta a hideg egymás után.
- Lássa, lássa, felséges királyom - mondta a vén boszorkány -, minek is akart odamenni, bizonyosan amiatt lett beteg. Majd én elmegyek, s megnézem azt a madarat.
Elmegy a boszorkány, megnézi a madarat, s mondja a királyfinak:
- No, én igazán nem hittem volna, hogy el tudod hozni a világ szépen szóló madarát. Hátha még a világ ezüsttavát ide tudnád hozni, akkor lenne még csak szép a kerted!
Gondolta magában a királyfi:
- Hiszen hadd el, elhozom én azt is. Ott van az a tó is, ahol a világ zengő fája volt, láttam én jól.
Harmadszor is elmegy a királyfi egyenest abba a fekete várba, ahol a világ ezüsttava volt. De hogy biztatták, csalogatták eddig a tündérasszonyok s leányok, hogy nem: mostan közrefogták, cirókálták, marókálták, édes szóval mondogatták:
- Maradj itt! Mennyországban sem lesz ilyen dolgod!
Egyszer-egyszer megtántorodott a királyfi, de aztán még gyorsabban nekiiramodott, egy szempillantásra megkerülte a tavat visszafelé, azzal ki a várból nagy hirtelen, meg sem állott hazáig, s hát amire hazaért, már ott is volt a tó a világ zengő fája mellett, úszkáltak, játszadoztak benne a szép aranyhalak.
Híre ment a világ ezüsttavának is, de mármost a király sem nem evett, sem nem ivott, csakhogy megláthassa azt a sok csudát.
Hiába mesterkedett a boszorkány, befogatott a hintójába, vitte a feleségét is, mentek egyenest a gyémántpalotába.
A gyermekek elejükbe mentek, s amint a király meglátta őket, mindjárt mondotta a feleségének:
- Nézd, feleség, hogy hasonlít reád ez a leányka!
- Az ám - mondotta a királyné.- Ez a fiú meg szakasztott olyan, mint te.
De nem szóltak semmit a gyermekeknek, csak mentek velük, s megnézték a világ ezüsttavát, a zengő fát, a szépen szóló madarat, aztán fölmentek a palotába, végigsétáltak a szobákon, be a hetvenhetedikbe is.
- Hát az alatt a fátyol alatt mi van? - kérdezte a király.
A gyermekek szépen levették a fátyolt, s ím, ott látta a király s királyné a maga képét.
De még csak most ámultak-bámultak igazán. Mindjárt el kellett mondani mindent a gyermekeknek, amit tudtak. Hej, volt öröm, de milyen nagy öröm!
Egyszeriben vitték a gyermekeket, hintóba ültették, s mentek haza a király palotájába.
- Ki a házból, vén boszorkány! - kiáltott a király.
Ott mindjárt ló farkára köttette, a városon végighúzatta, aztán a testét négyfelé vágatta, s úgy szegezték ki a vár négy kapujára.
Arra megszólalt a világ zengő fája s a világ szépen szóló madara, de olyan szépen, olyan édesen, hogy sírt, aki hallotta. Hét álló hétig állt a vendégség a király házában. A zengő fa folyton zengett, a szépen szóló madár folyton énekelt, összegyűlt az egész világ, volt nagy tánc, heje-huja, vigasság.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!
Kijelentkezve
Mese
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egykirály. Szörnyű hatalmas volt ez a király, féltek a népek tőle, ha messziről látták, reszkettektőle, mint a nyárfalevél. Ha ez a király egyet tüsszentett, kengyelfutók s lovas legények vittékhírét az egész országban, s aki nem mondta: "Adj' isten egészségére!", halál fia volt. Nem isakadt az egész országban, csak egy ember, ki nem mondta, hogy adj' isten egészségére. Ez acsillagszemű juhász volt. Nosza, megfogták a király emberei a csillagszemű juhászt, vitték akirály színe elé, s jelentették: - Ihol, felséges királyom, ez a csillagszemű juhász nem akarja mondani, hogy adj' istenegészségére. Hej, szörnyű haragra lobbant a király! - Mit, te nem mondod, hogy adj' isten egészségemre?! - Dehogy nem mondom, felséges királyom, bizony mondom, hogy: adj' isten egészségemre. - Nem az egészségemre, hanem az egészségére. - Hiszen mondtam, felséges királyom, egészségemre. Megrántja az udvarmester a juhászsubáját, súgja neki: - Te szamár, mondjad, hogy adj' isten egészségére. - De már azt nem mondom - mondotta a juhász -, amíg a király őfelsége a lányát nekem nemadja. Ott volt a királykisasszony a szobában, megtetszett neki a csillagszemű juhász, jószívvela felesége is lett volna, de nem mert szólni. Hanem a királynak sem kellett egyéb, csak ezthallja, mindjárt bekiáltotta a katonáit: - Vigyétek ezt a legényt, s vessétek a fehér medve tömlöcébe! Leviszik a legényt a tömlöcbe,hát ott fel s alá jár a fehér medve nagy morogva, három napja nem evett, egy falást sem adtakneki, hogy jól kiéhezzék, hadd szaggassa széjjel a juhászt. Ahogy a juhász belépett, felállott akét hátsó lábára, nagyot bődült. - No most, csillagszemű juhász, vége az életednek! De halljatok csudát, mikor a medve meglátta a juhász csillagszemét, egyszeriben megjuhászodott, lefeküdt a földre, meg semmozdult. A csillagszemű juhász pedig egész éjjel dúdolt, fütyölt, s mikor reggel eljött azudvarmester, szeme-szája tátva maradt, azt hitte, hogy csontját sem találja a juhásznak, s hát,ím, ott állott előtte elevenen, kutyabaja sem volt. Fölvezetik a juhászt a királyhoz, s jelentik: - Felséges királyom, él a juhász. - Jól van, jól - mondja a király -, de azért megijedtél, úgy-e? Hát most mondod-e, hogy adj'isten egészségére? Felelte a juhász: - Nem, amíg a leányát nekem nem adja, ha tíz halálba megyek is. - No, hát vessétek tíz halálba! - rikkantott a király. Vitték a legényt a tömlöcbe, amelyikbe tíz óriás sündisznó volt elzárva. De bezzeg ezek nem szelídültek meg a szemétől, mert egyszerren tíz sündisznónak nem nézhetett a szemébe. No, hanem volt a csillagszemű juhásznak egyszépen szóló furulyája, azt a subája alól eléhúzta, elkezdett furulyázni, kezdette andalgósan,folytatta szaporázva, S hát, uramteremtőm, táncra kerekednek a sündisznók, járták elébblassan, azután sebesebben, addig járták, míg el nem dűltek, s azután lefeküdtek s aludtak, minta bunda. Megy le reggel az udvarmester, összecsapja a kezét: - Hát te élsz? - kérdi a csillagszemű juhásztól. - Nem is halok meg - mondja a juhász -, míg a király leánya a feleségem nem lesz. Fölvezetik a király színe elé. - No, te legény - mondja a király -, most már tíz halál torkában voltál, még most sem mondod,hogy adj' isten egészségére? - Nem én, felséges királyom, ha még száz halálba visznek is, míg a leányát nekem nem adja. - Hát akkor vigyétek száz halálba! - ordított a király nagy haraggal, s vitték a csillagszeműjuhászt le abba a tömlöcbe, amelynek a közepén volt egy kút, annak a belseje ki volt rakvaszáz kaszával, a fenekén pedig égett egy mécses. Akit abba beledobtak, az onnét élve ki nemkerült soha. "Hej, szegény fejem - gondolta magában a juhász -, ennek már fele sem tréfa!"Szól a katonáknak, hogy menjenek egy kicsit ki a tömlöcből addig, míg gondolkozik, hogymondja-e, adj' isten egészségére. Kimennek a katonák, s a juhász nagy hirtelen a fokosátbeleszúrja a kút köblébe, a fokosra ráakasztja a tarisznyáját, aztán rá a subáját, a suba nyakáraaz árvalányhajas kalapját, s azzal szépen meghúzódik a tömlöc sarkában. Bejönnek a katonáks kérdik: - No, meggondoltad-e? - Meggondoltam - mondja a juhász -, de mégsem mondom, hogy adj' isten egészségére. - No bizony, ha nem mondod, belé is taszítunk a kútba. A katonák azt hitték, hogy a juhászmár ott áll a kút mellett, a subáját, a fokosát, a mindenét beletaszították a kútba, s mikorlátták, hogy a kút fenekén a mécses kialudt, szentül azt hitték, hogy meghalt a juhász.Jön le reggel az udvarmester, hadd lássa ő is, igazán elpusztult-e a csillagszemű juhász. Háthalljatok ide, ott ült a kút mellett, furulyázott. Felviszik a király elé, s mondja neki a király: - No, te legény, mostan száz halálban voltál, mondod-e, hogy adj' isten egészségére? - Nem én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. - Abból nem lesz semmi - mondta a király, pedig nem tudom, mit adott volna azért, ha ajuhász azt mondja egyszer, hogy adj' isten egészségére! "Hiszen - gondolta a király -, majdkevesebbel is megelégszel te." Befogatott a bársonyos hintajába, maga mellé ültette acsillagszemű juhászt, s úgy hajtatott az ezüsterdőbe. Mondta neki: - Látod-e ezt az ezüsterdőt, te juhász? Neked adom, ha azt mondod, hogy adj' istenegészségére. Tetszett a juhásznak az erdő, de most is azt mondta: - Addig nem, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja.Aztán az erdőből kihajtatott a király, s messziről ragyogott feléjük az aranyvár. - Látod-e azt az aranyvárat, juhász? Neked adom, ha azt mondod, adj' isten egészségére. - Nem mondom, felséges királyom, míg nekem nem adja a leányát. Mentek tovább, s értek a gyémánttóhoz. - No, te juhász, - mondta a király -, neked adom az ezüsterdőt, az arany várat s agyémánttavat, csak egyszer mondjad, adj' isten egészségére. - Nem mondom én, felséges királyom, míg a leányát nekem nem adja. - Hát jól van, te betyár, neked adom a leányomat, de aztán mondjad is, hogy adj' istenegészségére! Na, hazamennek, s a király mindjárt kihirdetteti az egész országban, hogyférjhez adja a leányát a csillagszemű juhászhoz, jöjjön, aki jöhet a vendégségbe, lesz étel-italelegendő, különösen, ha hoznak magukkal. Hiszen lett lakodalom, hét országra szóló. Ott ült acsillagszemű juhász a király mellett, ettek-ittak, vígan voltak. Egyszer aztán hozzák a jótormás húst, nagyot prüsszent erre a király, s hadarja egymás után a csillagszemű juhász: - Adj' isten egészségére, adj' isten egészségére, adj' isten egészségére! - Mondta valamiszázszor. - Jaj, jaj, ne mondd tovább, inkább neked adom az egész országomat. Ott egyszeriben meg iskoronázták a juhászt, ő lett a király, de bezzeg jó sorsa lett ezután a népnek. Szerették is ezt akirályt. Ha prüsszentett, egy szívvel, lélekkel kiáltotta mindenki: "Adj' isten egészségére!"Aki nem hiszi, járjon a végire, s ezt a mesét adj' isten egészségére!
Kijelentkezve
A kedvenc mesém Az okos leány, de mivel már újra olvashatta mindenki korábban, úgy gondoltam másikat hozok, pusztán ismerkedő célzattal. Sok hozzászólást olvastam, hogy sokan nem ismernek magyar népmesét. Ezt nem tudom elhinni, látva a csodálatos karaktereket, melyeket a magyar népmesék ihlettek, ill aki itt járt oviba, suliba, mást nem olvastak neki, mint magyar népmesét.
Az egyik legkedveltebb karaktert választottam, Mátyás királyt, s talán az egyik, ha nem a legismertebb mesét róla: Egyszer volt Budán kutyavásár.
Még a mondás is annyira klasszis.
Egyszer volt Budán kutyavásár
https://www.youtube.com/watch?v=MDClQQW5csc
Egyik alkalommal, ahogy megy a határban Mátyás király, ott lát egy szegény embert két rossz lovon szántani. De igazán olyan rossz lovak voltak, hogy meg kellett őket magázni, hogy továbbvonszolják az ekét.
Mátyás király odaköszön:
- Adjon isten jó napot, jó munkát! Halad-e valahogy?
Fogadja a szegény ember:
Adjon isten, éppen haladni csak haladnék, de a lovaim olyan gyengék, minden pillanatban várom, hogy kidőlnek.
- Hát miért nem abrakolja őket jobban?
- Haj, abrak, abrak! Bárcsak a családomnak kenyere volna, de se családomnak, se lovamnak ennnivalója nincs!
A szegény ember szomszédjában szánt egy gazdag paraszt olyan négy lovon, hogy majdnem elrepülnek az ekével.
Azt mondja Mátyás király a szegény embernek:
- Miért nem szól a szomszédjának, hogy segítse kifordítani magának ezt a földet?
- Hej, kérem, ez olyan büszke, nyakas paraszt, hogy az ilyen magamfajta emberrel szóba sem áll. Tán még a levegőt is irigyli tőlünk.
Akkor azt mondja Mátyás király a szegény embernek:
- Ide figyeljen barátom! Adja el a két lovát, és az összes pénzen vegyen kutyákat. Mindegy, hogy a kutya milyen fajta, csak minél többet vásároljon, és ekkorra meg ekkorra hozza fel Budavárra, Mátyás király palotája elé. Azon a napon lesz ott kutyavásár.
Úgy is csinált a paraszt. Eladta a két lovacskát, és összevásárolta a lovak árán a kutyákat. Bizony jó néhány kutyát összevásárolt, talán egynéhányat még úgy is adtak neki, hogy vigye el a portáról.
Akkor a jelzett napon betereli a kutyákat a királyi vár elébe.
Arra a napra Mátyás király a nagyurakat összehívta, és kötelezte őket, hogy legalább egy kutyát mindegyik megvásároljon.
Húsz forintnál olcsóbb egy kutya sem lehet, de ha valaki száz forintot ad egyért, az még nemesebb lesz.
A legelső kutyát Mátyás király vette meg, jó summa pénzt nyomott a szegény ember kezébe.
A kutyavásár nagyon rövid ideig tartott, pillanatok alatt elkelt az egész kutyasereg.
A szegény ember hátitarisznyájában viszi a sok pénzt, és dicsekszik otthon fűnek-fának, hogy a két ló árán vett kutyákért mennyi rengeteg pénzt kapott.
Amikor ezt a gazdag paraszt meghallotta, fogta, eladta mind a négy jó lovát, sőt még a két szép növendék csikaját is, ráadásul két-három tehenet, és ennek az árán a környéken a legszebb kutyákat vásárolta össze.
Mikor a kutyákat összevásárolta, hajcsárokat fogadott melléjük, és elszállította Budavárra. Ott jelentkezett a királynál, hogy kutyavásárt csinál.
De Mátyás király azt mondta:
- Jaj, kedves barátom, Budán csak egyszer volt kutyavásár, és többé sohasem lesz! Csináljon a kutyáival amit akar!
Erre a dúsgazdag paraszt mérgében szétverte az egész kutyanyájat, dühösen hazament, és haláláig átkozta a budai kutyavásárt.
Mátyás álruhában
Beismerem, kicsit talán Robin Hood barnában ^^"
Utolsó módosítás: Rimea (2019. 10. 02. - 17h00)
Kijelentkezve
Sziasztok!
Előttem szólókhoz hasonlóan én is a kedvenc népmesémmel jelentkeznék. Pontosabban annak címszereplőjét formáltam meg.
A só
Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken: - Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem? - Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány. - Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt. - Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt. - Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz? - Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony. - Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utánamegy a királyfi, s beszól: - Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: - Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: - Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: - Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot! - Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy' szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót. - Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király. - Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz? - Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. - No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? - Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király. Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Kijelentkezve
Kedves Őrzők!
Köszönjük a csodás szetteket és a szórakoztató meséket! A beszélgetést ezennel lezárom, a végeredményről pedig hamarosan tájékoztatunk Benneteket!
Kijelentkezve
Lezárt beszélgetés
Oldalak : 1 2