J A M O N
~ Vajon miért bíztad rám? ~
Gondolatok mélységes tengerében merülve, még derengett a változás medre, de akkor már elérhetetlenné vált a kiút, mely kivezethetett volna a legfényesebb pont homályából.
- Ez egy kincs! - emlegették sokan.
Én viszont nem láttam benne semmi csillogót, se semmi értékeset már. De még a gondolatok is szürreálisnak tűntek, itt a mélységben.
~ Hogyan fogom ezt a hatalmat irányítani? ~
Sokan bíztak benne, hogy vezetni fogom őket.
Zsémbes gondolkodásom szüleménye csak egyetlen egy gondolat volt: ~ Szuper, még több felelősség! ~ Még keserű mosolyt is villantottam mellé.
Mára tudom, nagyképű voltam - nagyképű voltam a dícséretekre. A kétszínűség átka. Úgy győzöd le, ha kiismered.
A kard hatalma bizony sokakat megfertőzött már. ~ Miért én lennék az, aki ezen változtat? ~ Hisz semmi különleges nincs bennem.
Egy pillanatra viszont megcsillant valami a sötétségben. A kard pengéje volt az... Elhozta számomra is a reményt.
A kardok-kardja, minden kard irányítója. - Nem fog megtörni, büszke leszel rám!
Mindig erőt adsz majd, márcsak az a tény is, hogy megbíztál bennem.Miért ismerős nekem ez a történet? Talán az élet körforgása?
Egy évvel ezelőtt- Alevna vigyáz! - morogta féltőn Jamon, ahogy megérkeztünk Dorkon földjének, hegyes sziklás részére, ami védelmez a betolakodóktól. Látszólag sikeresen - néztem tőlem jobbra, ahol egy tüske szerű sziklára felszúrt csontvázat véltem felfedezni. Feltehetően szerencsétlen csúszás áldozata lett.
- Jól vagyok! - mosolyogtam rá, majd elfogadtam a segítő kezet. Eltöprengtem.
- Jamon, mond csak... Hogy lehet az, hogy te ennyire jól ismered ezt a helyet? - néztem körbe. Ugyanis, egész úton a lába elé sem figyelt, mégis pontosan tudta, hogy hogyan, s merre tartsunk.
- Már jártam itt. - nézett rám egy pillanatra, de az is elég volt. Megláttam az apró tükörszerű szemekben húzódó fájdalmat. Akkor tapasztaltam meg először - sajnos nem utoljára - , hogy nincs szomorúbb, mint látni Jamon fájdalmát.- Küldetés jegyében? - kíváncsiskodtam, miután kiábrándultam a melankóliából.
- Én itt szület. - nézett a távoli romos kastélyra, ahová igyekeztünk.
Döbbenten néztem rá. Furcsállottam, hogy erről eddig nem beszélt.
- Miért álltunk meg? - kérdeztem, mikor megtorpantunk egy megviselt templom mellett.
- Alevna, barát? - nézett rám ismét. Ellágyult a szívem, olyan könyörgően kémlelt.
Ez a nagy mamlasz semmit sem tud! Visszaemlékeztem, hogy mennyi mindenben számíthattam rá, és hogy kardot forgatni is csak az ő kitartása és türelme miatt tanultam meg.
- Persze, a legjobb! - vigyorogtam fel rá.
Ő is vágott egy groteszk mosoly félét, fel is kapott, és jól megszorongatott.
Miután túl voltam három fulladás veszélyen, csak akkor kezdett el beszélni.
- Elmesél én történet. Alevna ígér, nem sír. - leültünk egy fadeszkára.
- Én sosem sírok! - ütögettem meg a mellkasom.
Erre megfogta a karom, mondván, ne bántsam magam. Kitört a nevetés belőlem és intettem, hogy nyugodtan kezdje.
És akkor elkezdte. Nem vagyok biztos benne, hogy fel voltam rá készülve.
• • •Válogatott kínzások hada, amit ez a nép természetesnek vél, a bizalom teljes hiánya a másik felé, abból kifolyólag, hogy itt mindenki-mindenkit hátbaszúr, de szó szerint. És csak jó esetben tőrrel.
- Én család szórakozásért öl. - Még egymást is legyilkolták, ha valakinek nincs valamilye, ami a másiknak van.
Jamonnek volt egy öröksége, amit csak ő tud használatba helyezni. Egy kard, aminek csak az előző kardforgató jelölheti ki a következő tulajdonosát. A kard vezet mindenkit, aki valaha fogott pengét a kezében. Állítólag legendák szólnak róla. Ha nem jó kézbe kerül, akkor az illető csak magáénak akarja tudni, mégha nem is tudja használni rendesen a hatalmát.
- Miiko egyszer jön, hogy nézze Dorkon vesztét, hogy tud segít. - nem tudott, amint meglátták a Kitsunét, azonnal ki akarták fosztani, nem érdekelte őket, kicsoda ő, és hogy tud segíteni a nyomoron.
- Én segít neki megszök, és átvészel utat ki Dorkon erdejéből. - cserébe Miiko felajánlotta neki, hogy tartson vele, és éljen Eel kastélyában.
- Én visszatér a kardért, amit nagyapám, az egyetlen jó dorkoni, akit én ismer, hagy rám. - nem találta ott ahol kellett. Mire visszatért a bátyja és a húga meggyilkolták a saját anyjukat, és a kardot is ellopták.
- Anyát megfertőz hatalom, csak így tud elvenni tőle. - Jamonnak nagyon sok fájdalmat kellett átélnie. Igazán erős lelke lehet.
- Ezek után én menekül Eel gárdája. Itt szerez sok barát, és felejtés.
- Nem tartassz attól, hogy más kezében van a kard? - töprengtem mélabúsan.
- A kard átok, ha nem forgató kézben van. - értelmeztem a mondatát.
- Tehát, csak a kard gazdája tudja használni, aki nem az, annak csak hatalomvágy jár, amit sosem tud kielégíteni. - töprengtem. Jamon bólintott.
- Alevna okos. - dicsért meg. Halkan elnevettem magam.
- Szükség van kard, most vív eddigi legnagyobb csatákat. - Szóval ezért jöttünk! Ezért beszélt ennyit a fegyverről, és annak legendájáról. De Miiko vajon miért titkolózott előttem?
- De Jamon... Hogyan fogunk mi ketten mindenkit legyőzni? - értem, hogy katonahiány van, de Miiko csak nem küldhetett ki minket egyedül, amikor az ellenséges táborban többen lehetnek.
- Valkyon beszél velem, ő küld csapat utánunk, Alevna nem aggód. - kifújtam a bennt tartott levegőmet. Rád mindig számíthatok, ugye, Valkyon? Elmosolyodtam.
- Addig mi megtalál kard pontos helye. - így hát folytattuk az utat a kastély felé.
• • •Amint beértünk a palota főtermébe, már a rejtőzködés sem segített.
Egy vörös haj csillant előttünk, és hirtelen kardcsattanás törte meg a kastély borús csöndjét.
Az ég mennydörgött, az omladozó mennyezeten beszűrödött az eső nedve.
A harc előjele, ami kicsit korábban jött, mint számítottunk rá.
A katonák még nincsenek itt.
Jamon és egy ismeretlen nő, aki eszelősen vigyorgott rá, egymás körül keringőztek. Kard magasra tartva, védekező és támadó pozíció. Hamarosan több ogre is előjött rejtekéből, különböző fegyvereket tartva. Mintha már vártak volna ránk.
Előrántottam én is a kardom, hogy segítségére legyek, de akkor hirtelen elém ugrott egy másik dorkoni, Jamon-nál testesebb volt, viszont emiatt kevésbé olyan gyors.
Kezében egy érdekes kardot tartott, aminek nyelén rubint és gyémánt kövek sorakoztak fel. Vékony volt, gyönyörű és kecses. ~ Őszintén nem illett a fajtájukhoz. De akkor miért egy ogre birtokolja? ~ Maga a kard nagyon különleges volt... mintha... mintha az egész penge gyémántból lett volna!
Elkerekedett a szemem a felfedezésen. Ezt az apró részletet kihagyta a meséből! ~ Hogyan lehet egyáltalán gyémántból kardot kovácsolni?! ~ Nem volt időm még válaszolni a saját kérdésemre sem, mert kardcsillanással a kezében nekem támadt. Nem sok esélyem volt, ezt tudtam. Úgy győzhetünk, ha Jamon-nál van a kard.
Megszakadt a gondolatom, ahogy felém lendült a kard. Ösztönösen próbáltam kivédeni, de nem gondoltam végig. A kardom két darabban hullott a földre. Hiába nem a tulaja hordja, a kard akkor is gyémántból van. Láthatóan nehezen is tartja. Többen jöttek rám, kacagva tehetetlenségemen, kigúnyolva óvatos hátrálásom.
Hirtelen dörgés harsant az éjszakában, végre ismerős hangok zaja keltette életre a kastély sötétségét. Megérkezett a segítség.
Valkyon termedt élem - arra egyáltalán nem számítottam, hogy ő is jön - és míg a társaink a többi körben állóval foglalkoztak, addig ő és két másik vezető a szövetségeseink közül lefegyverezték az ügyetlen kardforgatót, akit nekem nem sikerült. Bizony szégyen ez.
Amíg ők harcoltak én felkaptam a kardot - ami nem is ment olyan könnyen, de mire is számítottam. Még egyszer Valkyon szemébe néztem, mielőtt elkezdtem volna rohanni a lépcső felé, ahol utoljára láttam az ogrékat küzdeni.
- Jamon! - kiáltottam, ahogy megláttam harcolni a lánnyal, ki meglepően ügyes és gyors volt. Ennyit a jó tulajdonságairól.
Minden olyan gyorsan történt, semmit sem tudtam tenni érte. Jamon hátralépett és egyszercsak egy résből a falban tüske robbant ki, pont olyan amilyet láttunk a hegységben. Erre ő sem számított már. Bőr és csont, hús és vér. Egyként szakadt széjjel, ahogy Jamon-t elérte a végzete.
- Neee!!! - a lelkem mélyéről kiáltottam érte, a legjobb barátomért. Láttam esni és láttam elbukni. Odaszáguldottam mellé és letérdeltem hozzá. Megtámasztottam fejét és megemeltem. Belenéztem apró bogár szemébe, és a hatalmas tátongó lyuk ellenére, ami a gyomrában keletkezett, magánál volt.
- Alevna... nem sírni... Alevna... megígérte. - hirtelen kék nedű kurgulázott fel a torkán.
- Sssh, ne beszélj! - csitítgattam.
- Alevna, a kard... - magam mellé húztam és elé tartottam. Felemelte véres kezét, és belenyomva a kardba az enyémet, apró sebet ejtve rajta, összekeveredve hullott vérünk a fegyverre.
- Alevna, mostanól te Kardok királynője. - hirtelen fehéren izzott fel a kard. Elemi szinten éreztem a változást a testemben. Minden porcikám beleremegett. A testem változott. Átadta a hatalmat.
- Nem, ne! Jamon, nem teheted! - könyörögtem könnyekben fuldokolva, ahogy rájöttem.
- Bízik Alevna... Alevna barát... - megértettem, mennyire fontos számára a bizalom.
- Jamon, olyan sok kérdésem van még. - nem mehet így el. A kard ereje képes lenne őt életben tartani.
- Alevna is bízik... bennem. - egyre lassabban beszélt. Nincs már idő.
- Igen. - nyögtem ki az egyetlen szót, amit kitudtam. Tudnia kellett. Még utoljára megszorongatta a kezemet, nagy mancsával, majd lassan ellazította. Felnyúltam a szemeihez és lehúztam élettelen bogarainak függönyét.
• • •Váratlanul hangos kacagás szűrődött be elmém falain. A vörös hajú lány, kinek eddig beszédét nem értettem, ő vihogott könnyezve. Még mindig kábultan, fel nem fogva a történéseket, hallottam, ahogy gúnyolódik legjobb barátom halott mivoltján.
- Én öltem meg! A csapdámmal! A fivéremet! - vad örömteli nyivákolása mélyen indított meg bennem valamit. A bizalom gyökere éket vert a szívemben, és most mély haragot szított azon részén, ahol még semmilyen érzelem nem burjánzott.
Vér száguldozott az ereimben forróvá téve azt, ami eddig fagyos volt. Kívülről láttam magam. A hajam hófehér, szemem vörös, mint egy dühöngő szörnyeteg, ki csak ölni képes.
Szélsebesen termedtem mellette, és megsuhintottam ízzó kardomat a levegőben. Arcára fagyott a vigyor, ahogy egy pillanatra farkasszemet nézett a halállal, és vére megszínezte a palota macskakövét.
• • •Érzelemmentesen néztem végig, ahogy érdemtelen életének undorító fénye kihuny.
Ekkor kezdtem el süllyedni.
